VIII. fejezet

Higgyétek el, hogy nagyon szeretném, ha végre meg tudnám írni a következő fejezetet, csak hát mostanában sok a dolgom, meg ugye nyolcadikos vagyok, és tanulnom is sokat kell a felvételik miatt.
Ma (csütörtök) este, vagy legkésőbb holnap megírom! ♥

VII. fejezet

Most sokkal előbb tudom hozni az új fejezeteket az őszi szünet miatt, úgyhogy itt is van a hetedik. :) 

 Az ebédlőnkben, a konyhapulton ülve olvastam, de bármennyire is akartam, nem tudtam felfogni a lapokon lévő sorok jelentését. Lia nemrég ébredt csak fel, most pedig az asztalnál ült és reggelizett, bár már délelőtt tizenegy elmúlt. Dia valamelyik emeleten volt, azt hiszem azt mondta zuhanyozni megy, de nem igazán figyeltem. Biztos voltam benne, hogy Liát akarja elkerülni, amiért valahogy megint rám tört, hogy hihetetlenül haragudjak rá. Pedig azt hittem tényleg tudtam rá hatni az utóbbi beszélgetésünkkel.

Dián kívül az is nagyon zavart, hogy Krisz ennyire titokzatos, ennyire nagyon helyes, de közben meg hihetetlenül arrogáns, lenéző és bunkó. És ennél több negatívum is eszembe jutott még, de legbelül tudtam, mindet csak azért találom ki, hogy valamennyire jobban érezzem magamat... Merthogy biztos voltam benne, köztünk még csak barátság sincs, és nem is lesz soha. Hiszen, csaknem két hónapja osztálytársak vagyunk, de még egymás nevét is alig tudjuk. Illetve, én természetesen tudtam az övét, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy ő is tisztában van az enyémmel. Ha pedig esetleg tudta, nagyon jól leplezte... és ezért is utáltam. Vagyis, csak utálni akartam.

 - Hahóóó, biztos jól vagy? - integetett felém az asztaltól Lia, valószínűleg már többedszerre. 

 - Igen, persze. - kaptam fel hirtelen a fejemet, és hogy ezt bizonyítsam, bevetettem a leghihetőbb álmosolyomat. Illetve, én azt hittem hihető.

 - Csak azért kérdezem, mert húsz perce ugyanazt az oldalt olvasod. - mosolygott vissza, de most nem olyan vidáman, ahogy tőle megszoktam. 

 - Tényleg jól vagyok, csak elgondolkodtam. 

 - Az a baj. - mondta, majd felállt az asztaltól, és felült mellém a pultra. - Mikor ment el? - kérdezte, miközben becsuktam a könyvemet, és letettem magam mellé. 

 - Amíg aludtál, még reggel. 

 - És mi történt...? - hajolt kicsit közelebb. - Történt egyáltalán valami? 

 - Nem igazán. - vontam meg a vállamat szomorúan. - És azt hiszem, soha nem is fog történni... A tegnap estére sem emlékezett. Még a beszélgetésre sem, amikor konkrétan én voltam a lelki-szemetesládája.

 Este természetesen elmeséltem a lányoknak, hogy mi is adott végül okot arra, hogy beengedjem Kriszt a házba. Nem mintha amúgy nem engedtem volna be... amennyire elfogult és bizalmas lélek vagyok. Sajnos.

 - Ne állj hozzá így...! - rázta meg a vállamat fél kézzel Lia. - Lehet, hogy csak egyszerűen ilyen. - vonta meg a vállát. - Ennyire...furcsa. Tény, hogy balhés, de te magad mondtad, hogy a tegnap este láttad, hogy ő igazából nem ilyen. Azt mondtad, van lelke. Szóval bármi lehetséges. Be positive! - hirtelen felkapta a fejét, mintha valami, problémáimmal kapcoslatos ötlet jutott volna az eszébe, de nem így lett: - Tényleg! Ez lehetne a kettőnk, illetve, öhm.. hármunk közti jelmondat. Be positive! De jó! - kiáltotta, miközben tapsolni kezdett örömében. 

Hiába voltam kicsit rossz passzban, ezen muszáj volt elnevetnem magam. Őszintén fogalmam sem volt róla, honnan van Liának mindig ennyi energiája és pozitív hozzáállása a dolgokhoz. Irigyeltem is tőle ezeket a tulajdonságokat. Be positive... Nem tudtam pontosan mit jelent a barátnők-közti-jelmondat fogalma, de ez valahogy tetszett. Én örültem volna neki, ha ettől tényleg mindig pozitív lenék, de arról elképzelésem sem volt, hogyan lesz Diából valaha egy teljes mértékben pozitív személy. Vicces volt elképzelni Diát, mint pozitív személyt. Vagyis, pontosabban, lehetetlen. 

 Mintha megérezte volna, hogy róla (is) szól a beszédtéma, meg is jelent a mögöttünk lévő képcső tetején, már nem pizsamában, hanem teljesen tökéletes és divatos öltözékben. Ezt egyelőre még nem tudtam tőle megszokni, ahogyan a megszokottnál sokkal göndörebb haját is furcsa volt látni. Hirtelen belegondoltam, hogyha ilyen hirtelen stílusváltáson esett át külső dolgok terén, akkor talán belsőleg is változhat?
 - Helló. - köszönt közömbösen, miközben odasétált a hűtőhöz, és kivett belőle egy doboz tejet. - Miért némultatok el? - kérdezte, majd teljesen komoly arckifejezéssel rám nézett. - Remélem nem dugdosod a drogos hülyegyereket valamelyik antik-szekrényetekben, mert ha megtalálom tudod jól hogy úgy tökön rúgom, hogy maximum már csak keresztapa lesz belőle. - közölte, és ugyanolyan érzelemmentes arckifejezéssel visszafordult a pulton lévő tejesdobozhoz.
 Ezzel megválaszolta a hangosan ki nem mondott kérdésemet. Nem, Dia nem tudna megváltozni, de nem is akartam, hogy változzon. Mindössze azt szerettem volna, ha legalább egy kicsit összebarátkozik Liával. Pontosabban, mint a legjobb barátnőmtől, elvártam tőle.

 Pár nappal később, pénteken az iskolapadban ültem, egy meglehetősen unalmas előadást hallgatva fizikaórán, mellettem a megintcsak tökéletesen kinéző Diával és a mögöttem ülő, továbbra is csendes és senkit sem zavaró Krisszel. 
Diától eddig is döglöttek a pasik, mint a legyek, de ezzel az új külsővel elérte, hogy tényleg mindenki legalább a suli top 3 csaja közé sorolja. Legalábbis ami a külsőségeket illeti. Azt senki sem szerette, ha a csaja magabiztosabb és - minden bizonnyal - erősebb is nála. 
 Krisszel pedig ahogy megláttuk egymást a suli udvarán kora reggel, azonnal egymás nyakába ugrottunk. Persze... De azért elképzeltem a jelenetet, miután leszálltam a buszról és megláttam, ahogyan a bejárat előtti lépcsőn ülve olvas. Természetesen az is lenyűgözött, hogy apámat leszámítva ő volt az első pasi, akit könyvet olvasni láttam. Tőle már minden lenyűgözött. Az aznap viselt gyűrött farmerja, a magasnyakú pulóvere, a haja, ami össze-vissza meredezett és tuti, hogy napok óta nem látott fésűt, az, ahogyan lapozott a könyvben, és... ahogyan észrevette, hogy elsétálok mellette, rám is nézett, arra viszont nem vette a fáradtságot, hogy köszönjön. Oké, ez annyira már nem volt lenyűgöző.
 Aznap nagy dolog történt az osztály, sőt, nem is; inkább a suli történelmében: Kriszt feleltetni merte az egyik tanár. Mindenki a legnagyobb meglepettséggel nézett felváltra a fizikatanárra és a leghátsó padban tétlenül ücsörgő fiúra. Soha, senki nem feleltette Szabó Krisztiánt, ha pedig meg merte tenni, akkor mindenki a legbátrabb tanárként könyvelte el. Lehet, hogy pont ez vezérelte a fizikatanárt is. Krisz a dolgozatai többségét teljesen kitöltetlenül adta be, vagy ha írt is valamit, maximum a kettes szintet érte el. Az olyan diák, aki nem tanul semmit, a szóbeli feleleteivel vagy saját magát alázza meg, vagy a tanárt. Róla nem lehetett elképzelni, hogy magát járatná le akárhogyan is, így érhetően nem feleltette soha senki.
 - Tessék? - nézett Krisz pislogva a tanárra. Nem is azon lepődött meg, hogy feleltetik, hanem hogy egyáltalán hallja a nevét. 
 - Jöjjön ki a táblához! - parancsolt rá a tanárunk, aki tényleg bátornak tűnt hirtelen. Kopasz, kerek feje és kifejezéstelen arca miatt még talán ijesztőnek is mondható lett volna. 
Krisz viszont... majdnem két méteres magasságával, reflexből zsebre-tett kezeivel, hanyag, kifejezéstelen, de mégis intelligenciát sugárzó arckifejezésével sokkal felsőbbrendűnek tűnt bárkinél. Számomra legalábbis, biztosan.
Fél percig csak álldogált ott, az ablakon kifelé bámulva. 
 - Elkezdhetné. - mondta nem túl kedvesen a tanár, mire felé fordult, és felvonta a szemöldökeit. 
 - Rendben. Melyik anyagból is? 
 - Sugárzás.
Krisz válaszul bólintott egyet, megköszörülte a torkát, és... és beszélt. A sugárzásról. Teljes 10 percen keresztül. A tanár továbbra sem adta fel, és egyszer beleszólt, de Krisz nem értett vele egyet, és kijavította. Ráadásul igaza is volt. A tanár számára ez már csak tetőzte a totális beégés gimis fogalmát.
 Akármennyire is nehezen mondta ki a tanár, Krisz végül egy jeles kíséretében ülhetett vissza a helyére, ahol továbbra is semmi mással nem törődve olvasott. Fogalmam sem volt mióta bámulom nyitva-maradt szájjal, és csak akkor fordítottam el a tekintetemet, amikor felnézett a könyvéből, egyenesen a szemembe, Dia pedig ezzel egyidőben nem túl gyengéden előrefordította a fejemet.
 Utáltam! Abban a percben egészen biztos voltam benne, hogy utálom a mögöttem ülő srácot. Utáltam, hogy éjszaka biztosan az imént rámvillantott kék szempárral fogok álmodni, és utáltam, hogy... 
 - Hé, ez a gyerek titokban okos! - ordibálta egy-két osztálytársunk a szünetben, Kriszre mutogatva, aki továbbra is úgy sétált végig a folyosókon, mintha ebből semmit sem vett volna észre. 
 Zavart, hogy ennyire tökéletes, és hogy szinte a létezésemről sem tud. 
 - Azt hittem odavagy érte. - szólalt meg mellettem Dia, miközben az egyik kezében egy kis tükröt tartva nézegette magát. Ilyet is akkor láttam tőle először. 
A folyosón álltunk, én pedig azt hiszem elég bosszús tekintettel néztem Krisz után, még akkor is, amikor eltűnt a szemem elől a nagy tömegben. Néhány szembejövő ismerős kissé ijedt tekintettel haladt el mellettem.
 - Persze, nem ellenzem ha legszívesebben te is megölnéd, de az arckifejezésed nagyon arról árulkodik, hogy ezt szíved szerint itt és most tennéd, csakhogy ez jelen esetben túl sok szemtanúval járna, így annyira nem ajánlom. - folytatta cinikusan a mondandóját, én pedig már el sem tudtam dönteni, kire haragszom. Mindenre haragudtam, de legjobban talán magamra, amiért magam sem tudtam eldönteni, mi a bajom.
 Egy bosszús, nyögés-szerű hangot kipréselve az ajkaimon hátat fordítottam a folyosón lézengő tömegnek, és a válltáskám pántját szorosan markolva igyekeztem a kijárat felé. 
 - Várj már meg! - futott utánam Dia. - Jó, most nehogy rám is bepöccenj, felőlem kinyírhatod most is, ha annyira szeretnéd! - tárta szét a karját, én pedig közben kiértem a suliudvarra, és akkor már nem bírtam tovább.
Gyorsan körbenéztem, hallótávolságon belül van-e valaki más, de az udvaron csak egy-két diák volt, ők is messze ahhoz, hogy hallják, amit mondok.
 - Nem tudom elviselni! Egyszerűen nem! - törtem ki, Dia pedig meglepetten pislogott rám. - Annyira őrjítően tökéletes, hogy... ááá! - kiabáltam, aztán mint egy elmebeteg, hisztis tinilány, dühösen magam mellé csaptam ökölbe szorított kezeimet, és a számon keresztül kezdtem fújtatni. Tényleg egy tinilány voltam, de ez nem egyszerű hiszti volt, hanem egy nagyon is komoly érzelemkitörés, aminek már rég ki kellett volna törnie. 
 - Nyugi! - közeledett felém Dia úgy, mintha valami állatkertből szökött vadállat lennék. - Első szerelem. Megértem. Elmúlik. - nézett rám...őszintén. Akaratlanul is összeráncoltam a homlokomat azon, hogy ezeket a szavakat mennyire komolyan mondta, minden tőle megszokott cinikusság és érzelemmentesség nélkül.
 Abban mondjuk biztos voltam (akartam lenni...), hogy szerelmes nem vagyok. Addig sosem voltam, nem tudhattam milyen, de nem is akartam tudni. Főleg nem akkor, ha ilyen érzés. Ha pedig ez az egész mégis szerelem volt, akkor biztos voltam benne, hogy nem mulandó dolog... és ettől is megőrültem.
 - Mi lenne, ha erőt vennél magadon és lenyugodnál, aztán visszasietnél velem a suliba, ugyanis... - a karórájára nézett. - fél perce megy a bioszunk. 
 - Remek! Még egy óra, amin ő is ott van. Már tudom mi hiányzott a napomból. - fontam keresztbe magam előtt a karjaimat, és továbbra is dühös képpel visszasiettem az épületbe. Dia mellettem tipegett, meglehetősen nehézkesen, újabban viselt tűsarkai miatt.
Az órára már teljesen megszokott arckifejezéssel, és egy hamis mosollyal sétáltam be, teljesen őszintének ható bocsánatkérések közepette a biosztanárnőtől a késésünkért. Szerencsére ő jófej tanár volt, így csak egy legyintéssel a helyünkre küldött minket. Ezen az órán Dia mindig a terem másik végében ült, mert a tanár ültetési-rendje szerint kellett helyet foglalnunk. Hirtelen nagyon zavart, hogy a két hellyel mellettem ülő Kriszhez közelebb vagyok, mint hozzá, de az óra végéig valahogy túltettem ezen magamat. 
És akkor jött az egésznek a legrosszabb része... pedig azt hittem, hogy ennél súlyosabb idegösszeroppanást már nem kaphatok.
 - A jövőheti órára páros munkában, minden pártól kérek egy legalább ötoldalas, érdekes dolgozatot egy bizonyos tájról. Azon belül bármiről, ami az adott tájhoz kapcsolódik. - közölte a tanárnő az óra utolsó három percében, majd elkezdte sorolni csak úgy találomra a párokat. - Cassie Miller és... kinek nincs még párja? - nézett fel a naplóból, mire öten feltették a kezüket. - Cassie és Krisztián. 
 Olyan erővel csaptam a padra, hogy majdnem minden szempár rám villant.
 - Melyik Krisztián?! - kérdeztem a szükségesnél kicsit hangosabban, mivelhogy balra tőlem ült egy Freier Krisztián, tőlem jobbra pedig... 
 - Szabó. - mutatott a tanárnő tőlem két hellyel jobbra. Nem követtem merre mutat, mert véletlenül sem szerettem volna, ha találkozik a tekintetünk. - A témátok a Velencei-tó, azon belül tényleg akármi. A következő pár... - folytatta, én pedig kezdtem homályosan látni. 
 Ez most tényleg megtörtént? És nem örülnöm kéne neki...? Nem, haragszom! Miért? Azért, mert a szünet közepén csak úgy egyszerűen elsétált a házamból, és egy szóval sem köszönte meg a történteket, sőt, azóta egy köszönést sem nyögött ki felém.
 Hirtelen felálltam a helyemről, a székem pedig nekicsapódott a mögöttem lévő padnak, de nem törődtem vele. Gyorsan a vállamra kaptam a táskámat, és sietősen az ajtó felé mentem. 
 - Még tart az óra! - figyelmeztetett a tanárnő, de a hangjából nem úgy lehetett kivenni, mintha tényleg érdekelné. 
Mit sem törődve ezzel, továbbra is kifelé tartottam. 
 - Diána, ez rád is vonatkozik! - szólalt meg megint a tanár, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy Dia is feláll a székéről. 
 - Nem érdekel. - válaszolt nem túl szépen, majd velem együtt kilépett a folyosóra. - Ennyire nem kéne kiakadnod! - förmedt rám, miközben én csak vágtattam a kijárat felé. 
 - De igen! - álltam meg az üres folyosó közepén. Pont abban a pillanatban megszólalt a jelzőcsengő, és ajtók nyílása hallatszott az egész épületben.
 - Nyugi, még csak nem is kell együtt dolgoznotok. Azt hiszed én majd együttműködök Emó-Erikával? Hahh! - nézett rám úgy mint egy idiótára. - Rákeresek az anyagra neten, kinyomtatom, átküldöm neki, aztán ha rábólint akkor kész is van. Meg akkor is, ha nem bólint rá. - vonta meg a vállát. 
Dia még mindig beszélt, amikor észrevettem, hogy a folyosó végén megjelenik a végzős biosz-csoport pár tagja is, köztük Krisszel, akivel véletlenül összeakadt a tekintetünk egy pillanatra. Őszintén reméltem, hogy abból a fél másodpercből kiérzett minden haragot.

 Órákkal később egyedül feküdtem az ágyamon. Anyu és apu valami ünnepi vacsorára mentek a baráti-körükkel, mivel megint bejött valami üzletük, vagy tudom is én hogy mi...
Suli után Dia még próbált beszélni velem, de húsz perc után feladta, amikor rájött, hogy igazából nem is nagyon koncentrálok rá. Lia is felhívott, mi újság veled-címszóval, így elmeséltem neki az egész aznapi dolgot, ő pedig egyetértően vélekedett a kavargó érzéseimről.
 Akkor, este nyolckor pedig egymagamban fetrengtem, próbáltam felfogni saját magamat és a változó, logikátlan hangulatingadozásaimat, amikor megszólalt mellettem a csengőhangom. Arra számítottam, hogy anya jelenti be, kicsit hosszabbra nyúlik a party, ezért később érkeznek csak meg - ami a te akkor már rég alszol-t jelentette, de a kijelzőn egy ismeretlen szám volt. Felvettem. 
 - Igen? 
 - Ki vagy? - szólalt meg egy túlságosan is ismerős hang a vonal másik végén. Nagy meglepettségemben hirtelen felültem az ágyban
 - Te ki vagy? - kérdeztem. Tudtam, hogy ki az, csak nem tudtam elhinni.
 - Cassidy Miller, ha jól sejtem. - hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Ennyire nevetséges lennék, vagy mi van? 
 - Te meg Titokban Okos Krisz. - mondtam teljesen semleges hanglejtéssel, mire halkan nevetni kezdett. - Honnan tudod a számomat? - Egyszer már beszéltem vele mobilon, és akkor is feltettem neki ugyanezt a kérdést.
 - Titok. - felelte ismét. - Ha jól emlékszem, közös munkát kaptunk biológiára. - váltott témát.
 - Jól emlékszel. - sajnos.-tettem hozzá magamban.
 - Tudom. Hétvégén elutazom a haverom családjához. - elhallgatott. 
 - És...? - értetlenkedtem. Ehhez nekem mi közöm?
 - És a Velencei-tóhoz. 
Már majdnem megismételtem értetlenkedő kérdésemet, amikor hirtelen leesett, hogy mit akarhat. Tágra nyíltak a szemeim, és a hangomból sem tudtam teljesen elrejteni az izgatottságomat. Reméltem, hogy ez nem tűnik fel neki. 
 - Jól sejtem, hogy...? 
 - Igen, ha gondolod, eljöhetnél. A pontos és jó munka érdekében. 
Dia azt mondta, Kriszt úgysem fogja érdekelni ez az egész dolgozat-dolog. Hát, úgy tűnik, hogy mégis...Azt tanácsolta, ne is kommunikáljak vele ezügyben, és egyszerűen csak csináljam meg egyedül az egészet, maximum ő majd átjön segíteni.
 - Oké. - válaszoltam magabiztosan. - A jó munka érdekében. - tettem hozzá.
 - Rendben. Holnap délután kettő, egész hétvégére pakolj. 
 - Oké. Jó éjt. - mondtam, majd gondolatban fejbecsaptam magamat a válaszomért és a hirtelen támadt kedvességemért is, amit minden bizonnyal nem is fog viszonozni.
Hosszú pillanatokig nem szólt semmit, úgyhogy amikor beleszólt, már azt hittem, rég letette: 
 - Jó éjt.

VI. fejezet

 Az éjszaka meglepően nyugalmasan telt. Krisz többet nem mászkált félig kómás állapotban a - továbbra is nyitva álló - ajtóm előtt, hogy azt higgyük, a lépcsőhasználat helyett a korláton átszédülve szeretne lejutni az alsószintre. Dia is viszonylag normális volt az este további részében - már amennyire ő normális tud lenni. Ez alatt azt kell érteni, hogy tartóztatta magát a Lia felé vetett, nem éppen ellenséges, de egyértelműen nem barátságos pillantásoktól, és nem mondogatta túl gyakran, hogy "nem hiszem el hogy beengedted azt az állatot a házatokba", célozva ezzel Kriszre.
 Igazából utáltam az óriási, majdnemhogy duplafranciaágy-méretű ágyamat, de kétségtelenül jól jön egy ilyen, amikor egyik barátnőd - valami ismeretlen okból kifolyólag - nem tudja, vagy nem akarja elviselni a másikat, így közéjük kell feküdnöd éjszakára, nehogy valami olyan történjen, amiből esetleg rendőrségi ügy lehet. (Na jó, az azért biztosan nem történt volna, de jobbnak láttam elővigyázatosnak lenni.) 
 Reggel arra nyitottam ki a szememet, hogy valami vegyes hangokkal teli zajt hallok már hosszú percek óta. Időbe telt, mire fel tudta fogni az agyam, hogy valaki teljes erőből veri a szomszéd szoba ajtaját, és kiabál valamit. 
 - Mondom hogy nem jó vicc! Esküszöm idehugyozok! - egyértelműen Krisz volt az, aki miatt pontban fél hét után öt perccel keltem fel. Az ablakomat vékony függönyök takarták, de még így is láttam, hogy odakint viszonylag sötét van még, és a Nap épphogy csak elkezdett előbújni.
Krisz továbbra sem hagyta abba az ajtó folyamatos ütését - Hogy nem fájhat az ökle...? - Úgyhogy erőt vettem magamon, és anélkül, hogy barátnőimről lehúztam volna a takarót, lassan kimásztam az ágyból, és futva indultam meg a másik szoba felé. 
 Óriási hálát éreztem abban a pillanatban anyu és a berendezési-tehetsége iránt, amikor a két ajtó közti tükörben észrevettem a teljesen elaludt frizurámat, és megtorpantam ijedtemben. Oké, bármennyire is lenne sürgős, hogy megelőzzem azt, hogy a barátnőim is ennyire siralmasan korán felébredjenek a szünet közepén, valamint hogy Krisz ne törje el az összes ujját, visszarohantam a szobámba, és gyors, fájdalmas mozdulatokkal rendbe tettem a  hajamat. Lehet, ha múmia-ként nyitottam volna ajtót Krisznek, meggondolta volna magát azt illetően, hogy ki szeretne-e jönni.
 - Valaki nyissa már ki! - kiabálta, úgyhogy ismét odarohantam az ajtóhoz, és egy gyors mozdulattal elfordítottam a zárban hagyott kulcsot, majd kinyitottam az ajtót. 
 Azt hiszem, valami olyasmire számítottam, hogy eszét vesztve rohan majd ki a szobából - talán a házból is - és még talán fel is lök, de ehelyett csak leengedte maga mellé továbbra is ökölbe-szorított kezeit, és fejét kicsit oldalra billentve bámult rám. 
 - Szia. - nyögtem ki, mert kezdtem kicsit kínosnak érezni a beállt csöndet. 
Nem válaszolt. A nagy hallgatásban volt időm megirigyelni, hogy az ő haja még elaludva és teljesen szétállva is irtószexi.
 - Ne sminkeld magad. - szólalt meg végre. 
 - Tessék? - néztem rá meghökkenve. 
Alig láthatóan megrázta a fejét, és kikerülve engem kilépett az ajtón.
 - Igazán szívesen beszélgetnék veled... - ezt kissé visszafogott iróniával mondta, ami picit szíven ütött. - ...de rohadtul fáj a fejem, egyelőre fogalmam sincs hogyan kerültem ide, egész eddig az sem ugrott be hogy hol, vagy kinél vagyok, és sürgősen találnom kell egy mosdót. - hadarta, majd továbbra is kifejezéstelen arccal , némán nézett rám. Amikor nem válaszoltam, hozzátette: - Szóval...? - tárta szét a karját. - Mosdó? Hol?
 Kicsit megráztam a  fejemet, mintha csak akkor tértem volna magamhoz, és a folyosó felé bökve válaszoltam: - Arra, a harmadik ajtó.
További szavak nélkül, sietősen a mutatott ajtó felé indult. Fogalmam sem volt, mit csináljak, úgyhogy csak álldogáltam ott percekig. Legszívesebben visszamentem volna aludni, de Kriszt nem hagyhattam egymagában mászkálni a házunkban. Arra pedig pár pillanattal azelőtt jöttem rá, hogy Krisz egy bunkó, és talán tényleg nagy hiba, hogy életem első olyan sráca, aki tényleg tetszik (enyhe kifejezés), pont ő. Nem baj... - mondtam magamban. - ... egyszerűen kizavarom a házból, és ismét visszatérünk a nem-is-ismerjük-egymást kapcsolatunkhoz. De legalább volt valamiféle kapcsolatunk, még ha nem is volt túl fényes az én szemszögemből.
 Ajtónyílás hallatszott. A baj csak az volt, hogy nem az emeleten, hanem egyértelműen a ház bejárati ajtaja nyílt ki, korántsem akkor, amikor számítottam rá. Ha jól számoltam, még legalább 10 órának kellett volna eltennie eddig a hangig. 
Ajtózáródás és kulcscsörgés, bőrönd kerekeinek csikordulása a túlfényesített fapadlón... szüleim egyike túl korán ért haza. A hirtelen felismeréstől azonnal kiszállt belőlem az összes álmosság. Először a szobám felé néztem, és a nyitott ajtón keresztül meg tudtam állapítani, hogy még Lia és Dia is alszik. A folyosó másik vége felé néztem, hogy megbizonyosodjak róla, Krisz még nem végzett. A zuhanyrózsából ömlő víz hangja nem erre utalt, így volt rá időm, hogy két másodperc alatt visszafussak az ágyamhoz, és egy jól irányzott ugrórepüléssel Dián landoljak. Szegény lány azt sem tudta hol van, amikor arra ébredt, hogy rajta ülve, a vállát rángatva megállás nélkül beszélek hozzá. 
 - Mi van?! - förmedt rám. 
 - Anya vagy apa hazajött! Légyszi! 
 - Mit légyszi? - értetlenkedett.
 - Kééérlek! 
 - De mit?! 
 - Nem tudom, három másodperc alatt ki kell találnunk valamit, mert ha meglátják megölnek!
 - Kit látnak meg...? - kérdezte, majd hirtelen tágra nyílt a szeme. - Még mindig itt van? Most komolyan?! 
Olyan hirtelen pattant ki az ágyból, hogy lerepültem róla, és a padlómon értem földet, de nem volt időm arra, hogy a fenekembe nyilaló fájdalommal törődjek.
 - Egy jól irányzott pörgőrúgással kellett volna szétzúznod a mogyoróit, mielőtt kitessékeled a házból! - hőbörgött tovább, miközben hosszú léptekkel kifelé indult a szobámból. Felpattantam a földről, és utánafutottam. 
 - Most mit csinálunk? - néztem rá aggodalmas arccal. 
 - Hol van most? 
 - Ki? 
Hosszan sóhajtva, lenéző arckifejezéssel nézett rám. 
Jó, azért nem vagyok teljesen hülye: gondolhatott volna anyámra vagy apámra is. Vagy nem...?
 - Ott, a fürdőben. - mutattam a mosdó felé. 
 - Menj be hozzá, én elintézem. - közölte, majd meg is fordult, és a lépcső felé indult.
 - Mi? - kérdeztem megdöbbenésemet kicsit sem leplezve. 
 - Ha jól hallom apud lent dudorászik a konyhában. - mondta, én pedig csak ekkor hallottam meg, ahogyan apám ismerős hangja dörmögi az egyik Guns 'n' Roses-dal refrénjét. - Lemegyek elintézni, neked meg annyi dolgod van, hogy bemenj a fürdőbe, és ne is gyere ki addig, ameddig nem szólok. Így már érted, vagy el is betűzzem?
 Válasz helyett kerekre tágult szemekkel, alig észrevehetően bólintottam, tudatára adva, hogy nem kaptam sokkot. A következő pillanatban Dia el is tűnt, amint futtában a lépcső felé kanyarodott, én pedig továbbra is kissé meghökkenve a fürdőajtóhoz mentem. Odabent már nem folyt a víz.
 - Be fogok menni, úgyhogy menj vissza a zuhanyzóba, vagy takard el magad! - mondtam olyan hangerővel, hogy a lentiek ne, de Krisz meghallja.
Amíg valami válasz-szerűségre várakoztam, hallottam ahogy Dia jó reggelt kíván apámnak, és teljesen barátságos hangnemben kérdezősködni kezd hogylétéről és - az őt valószínűleg cseppet sem érdeklő -, feltehetőleg elmaradt konferenciájáról.
 -Hallasz? - Szóltam be a kulcslyukon ismét. Még fél percig álltam az ajtó előtt, majd mikor Dia direkt a kelleténél hangosabban közölte apámmal, hogy segít neki felvinni a cuccait az emeletre, egyszerűen berontottam.
 Krisz a tükör előtt állt egy szál, a derekára kötött fehér törölközőben, és a tükörképén láttam, ahogyan tágra nyílt szemmel néz rám. Pislogott párat, majd levette rólam - pontosabban a tükörképemről - a tekintetét, és lehajolt, hogy megmossa a kezét. 
 - Észrevettem, hogy nincs kulcs a mosdóajtóban, de azt nem gondoltam, hogy nálatok szokás csak úgy rárontani a másikra. - mondta teljesen közömbösen. 
 - Azért nincs kulcs a zárban, mert ez a saját fürdőm, és csak én használom. - közöltem, ügyelve arra, hogy a mondat közben végig megtartsam a nyugodt-hangnemet.
 - Ja, hogy saját fürdőd is van. - bólintott túljátszott elismeréssel a hangjában. - Elnézést Hercegnő, nem tudtam.
A Hercegnő kifejezést hallva szívesen bemostam volna neki egyet. Ez még a Hawaii Barbie-nál is rosszabb volt, még ha annak nem is értettem a jelentését. Mindennél jobban idegesített, ha valaki a szüleim pénze miatt egy luxus-barbinak tartott, de igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. Mivel nem mondtam semmit, ismét ő szólalt meg: 
 - Annyira pofátlan nem vagyok, hogy a fogkefédet is használjam, de a fogkrémed és a tusfürdőd kissé megfogyatkozott, annak érdekében, hogy ne legyen alkoholszagom. Gondolom az a te közeledben nem igazán elfogadott. - fordult felém, két karjával a háta mögött támaszkodva a mosdókagylón.
 A fogaimat csikorgattam zavaromban és idegességemben egyaránt. Ilyen helyzetekben mindig ezt csináltam. Egyrészt idegesített, hogy jelenleg úgy viselkedik velem, mint egy barom, másrészt idegesített az is, hogy ennek ellenére ájulásközeli állapotba kerültem vékony, de izmos felsőtestének és pimasz félmosolyának látványától.
 - Nem vagyok hercegnő. - szűrtem a fogaim között, most már kicsit sem színlelve nyugodtságot. A folyamatosan kalapáló szívem miatt ez amúgy sem ment volna. 
 - Nem-e? - emelte magasba a szemöldökeit, szélesebben elmosolyodva. Hátranyúlt, és kivette a fogkefémet a tartópohárból. - Bár, most, hogy mondod... meglep, hogy nem rózsaszín a fogkeféd. - emelte magasba a kezében tartott, világoszöld színű kefét. 
 - Attól, hogy a szüleim gazdagok, és akaratom ellenére is megadnak nekem minden olyat, amire semmi szükségem, nem vagyok hercegnő! - Az utolsó szavak közt pármásodperces szünetet tartva lépkedtem előre, amíg alig pár centre nem voltam tőle. Abban a pillanatban igazán fenyegetőnek éreztem magamat, de az, hogy még csak meg sem mozdult, mikor odasétáltam elé, nem épp' erre utalt. 
Továbbra is előtte állva vártam a reakcióját. Egy hosszú percig csak összeráncolt homlokkal bámulta az arcomat, én pedig kitartóan álltam a tekintetét, bár kék szemeinek látványa ebben nem sokat segített. Abban a percben hálát adtam apámtól örökölt kreol bőrömért, és azért, hogy nem látszik meg rajta a pirulás, hiába éreztem úgy, hogy ég az egész fejem.
 - Rendben. - mondta egyszerűen, majd hátat fordított nekem, és visszatette a fogkefémet a helyére.
 Ekkor meghallottam, amint apa és Dia elhaladnak az ajtó másik oldala előtt, és Dia direkt olyan hangosan beszélt hozzá, hogy bentről még csak véletlenül se hallatszanak ki árulkodó hangok. Apa mindig tudta, hogy Diával nincs minden rendben, de akkor tényleg azt hihette, hogy a lány egyáltalán nem 100-as.
 - Nem tudod hogyan horzsoltam le ennyire a kezemet? - mutatta Krisz a tükörbe a tenyerét, ami csakugyan elég durván le volt horzsolva. 
Pár pillanat gondolkodásba beletelt, mire válaszolni tudtam.
 - Hát, gondolom, amikor elestél a lépcsőn. - vontam meg a vállamat. 
 - Aha. - nézegette tovább a kezét, majd ismét leöblítette hideg vízzel. - És az orrnyergem is azért fáj? - kérdezte teljesen közömbösen. 
 - Gondolom, igen. Elég durván lefejelted az egyik lépcsőfokot. - vigyorodtam el akaratlanul is. 
Egy pillanatra felnézett a tükörbe, és a vigyorom láttán kissé ő is elmosolyodott. - Fantasztikus. - mondta. 
A következő egy-két percben egyikünk sem szólalt meg. Ő az orrnyergét dörzsölgette - jól láthatóan tényleg fájt neki -, én pedig gondolkodtam.Eszembe jutott minden, amit előző este mondott nekem, amikor még nem volt teljesen az alkohol hatása alatt.
 - Most hova fogsz menni? - kérdeztem elkomolyodva. 
 - Hogyhogy hova fogok menni? - nézett rám egy pillanatra, majd tovább is vitte volna a tekintetét, de látva komolyságomat, inkább elfordult a tükörtől, és egyenesen rám nézett. 
 - Semmire sem emlékszel tegnapról...? - kérdeztem halkan, kissé célzatosan. Igen, az a csók is eszembe jutott... 
Csak pár pillanat múlva válaszolt. 
 - Nem. - és ezzel egyértelműen le is zárta a témát. - Most viszont, ha nem bánod, visszaöltöznék. - mutatott a földön heverő ruháira. - Persze, engem nem zavar a társaságod, de lehet, hogy... 
 - Oké, értem - vágtam a szavába -, de nem mehetek ki. 
 - Mert...? - kérdezte fél szemöldökét megemelve.
 - Mert apám már ma reggel hazaért, amikor úgy volt hogy csak este fog. És addig nem mehetünk ki, ameddig Dia nem jelez. 
Nagyokat pislogva gondolkodott a hallottakon, majd bólintott egyet. 
 - Rendben. De én akkor is átöltözöm. - nyúlt a ruháiért. 
 - Ne már! - sziszegtem, miközben az ajtó felé fordultam. Habár, igazán nem bántam volna, ha véletlenül megpillantok dolgokat, de volt bennem annyi tartás és erkölcs, hogy elforduljak.
 Biztos, hogy több mint 2 perce álltam ott szótlanul, és minden bizonnyal égővörös fejjel, amikor Dia végre kopogtatott az ajtón, és a hozzáillő goromba stílusával megszólalt az ajtó túloldalán: 
 - Szabad a pálya, apád azt mondta elmegy aludni, mert a vonaton nem tudott. Rám már ne számíts, én is alszom. - hogy ezt nyomatékosítsa, erőltetetten és jó hangosan ásított egyet. 
Egy gyors mozdulattal kinyitottam az ajtót, becsuktam magam mögött, és karon ragadtam Diát.
 - Várj! Most nem alhatsz vissza! - mondtam inkább kérlelően, mint parancsolóan.
Néhány pillanatig csak rám meredt, majd nagyot sóhajtva vágott egy grimaszt, és lerázta a kezemet a karjáról, hogy keresztbe tudja fonni a karjait a mellén. 
 - Sokba kerül nekem ha idiótákkal barátkozom.  
Csúnyán néztem rá, mire megenyhültek az arcvonásai és elmosolyodott. Azért, nem hittem, hogy kettőnk közül én lennék a dilisebb... de ez részletkérdés.
 - A vöröskét viszont ne keltsük fel. - bökött Lia felé a válla felett. - Zavar a jelenléte.
Erre már tényleg teljesen komolyan néztem rá mérgesen. Hogy nem lehet egy olyan személyt kedvelni, mint amilyen Lia...? 
 Próbáltam nem odafent jelenetet rendezni, ahol apa és Lia aludt, Krisz pedig feltehetőleg mindent hallott. Ellenkezése ellenére karon ragadtam Dit, és elkezdtem lefelé húzni a lépcsőn. Persze, sokkal erősebb volt nálam, így a lépcső felénél megelégelte a dolgot és ismét kirántotta a karját a kezemből. 
 - Tudok menni magamtól is, na! - vágott dühödt képet, de azért követett egészen a konyháig.
 Többször is aludt már nálunk, és én is náluk, így már megszokásból vettem elő a müzlis-dobozt és egy doboz tejet a hűtőből. Mindketten müzlit szoktunk reggelizni.
 - Szóval? - nézett rám várakozón Dia, miközben azt nézte ahogyan előveszek két tálat. Igazából kicsit sem volt kedvem vagy étvágyam a reggelizéshez, de ez legalább ürügy volt arra, hogy lent beszélgessünk.
 - Miért vagy ilyen Liával? - támaszkodtam rá mindkét kezemmel a konyhapultra, és farkasszemet néztem Diával. Mivel nem válaszolt, újból megkérdeztem: - Miért? 
Sóhajtott, majd elhadarta egyszerre az összes mondandóját: 
 - Mert igaz, hogy egyáltalán nem vagyok rá féltékeny, mivel nincs mire, vagy miért, de egyértelmű, hogy vele helyettesítettél amíg volt ez a... kisebb összetűzésünk. Ezen kívül konkrétan úgy néz ki, mint valami címlapmodell, és tudod, hogy az ilyesmi rossz hatással van az egómra. Persze, nem zavar annyira, csak... hogy mondjam. Irritál. És ha ez még nem lenne elég, tudod hogy egyáltalán nem tolerálom a reménytelen lamour-odat azzal a tökfilkóval ott az emeleten, de ha talán jobban kinyitnád a szemedet, észrevennéd hogy a vöröskének egyértelműen bejön a pasijelölted. - Mindezt olyan gyorsan mondta el, hogy utána ki kellett fújnia magát. 
 Dia egyértelműen féltékeny volt, bár ezt soha sem mondtam volna csak úgy el neki, mert az súlyosan sértette volna az önérzetét, vagy esetleg Dia sértette volna a testi épségemet... Ki tudja? 
 Megemésztettem a  hallottakat, és mosolyogva tejet öntöttem az egyik müzlis-tálba, amit Dia elé toltam.Csak ezután válaszoltam - vele ellentétben - lassan. 
 - Dia... először is. Már csak azért is bírhatnád, mert konkrétan majdnem ugyanaz a nevetek. Szerintem ez tök jó! - mosolyogtam rá, mire vágott egy fintort. 
 - Igen, ezt elfelejtettem felsorolni a negatívumok közt. - közölte tovább fintorogva. 
Csak egy szemforgatással reagáltam erre a mondatára, majd folytattam: - Másodszor. Liát még a nyáron ismertem meg, amikor köztünk még minden happy és rózsaszín volt. Illetve, tekintettel az akkori állandó öltözékedre, inkább minden fekete volt, de ez csak részletkérdés. - vigyorogtam rá, de most ő forgatta a szemeit, és fejével olyan mozdulatot tett, mintha unná amit mondok. - Harmadszor: Lia tényleg modell. Csak másodállásban, de akkor is az. Az egódat igazán, őszintén sajnálom, de te is és én is tudjuk, hogy lerombolhatatlan. Negyedszer: Semmiben sem vagyok annyira biztos, mint abban, hogy Liának egyáltalán nem jön be úgy "az a tökfilkó". - idéztem a szavait. - Ötödször:..
 - Állj! - szólt közbe, mivel megtalálta az első olyan pontot, amibe jó eséllyel beleköthet. - Miért vagy te ebben annyira biztos?
 - Hidd el, hogy igazam van. - mosolyogtam rá. - Liának egyáltalán nem... az ilyen típus jön be. - fogtam rövidre, és úgy tűnt, ha nem is teljesen, de valamennyire sikerült meggyőznöm Diát efelől is.
 - Tehát, van még esetleg valami bajod Liával, vagy...? 
 - Nincs. - vágott ismét a szavamba. - De mi volt az ötödik? 
 - Milyen ötödik? 
 - Az ötödik pontot nem mondtad el. - forgatta ismét a szemeit. 
 - Ja! Hogy ne hívd vöröskének. - ráztam meg a fejem. 
 - Miért? Vörös! - tárta szét Dia a karjait. 
 - Te meg szőke.
 - És? - nézett rám értetlenül. 
 - Épp ez az! Semmi furcsa nincs egyikben sem! - mondtam félig nevetve, miközben széttártam a karjaimat, és így pár karika alakú müzliszem lerepült a kanalamról. 
 Dia még pár pillanatig értetlenül nézett rám, de látva a bénaságomat, és azt, ahogy elindulok feltakarítani a tejcseppeket és a müzlit a padlóról, ő is elnevette magát.
Épp félig lehajoltam a konyhaajtóig elrepült müzlikarikáért, amikor észrevettem, hogy valaki áll a lépcsőn. Hirtelen felkaptam a fejemet, és Kriszt láttam a lépcsőn állni.
 - Te mióta állsz itt? - kérdeztem csípőre tett kézzel. 
 - Elég ideje ahhoz, hogy végighallgassam a számomra érthetetlen lányos-beszélgetéseteket. - vonta meg a vállát hanyagul.
Éreztem hogy megint ég az egész arcom, és szinte kétségbeesetten próbáltam visszagondolni arra, hogy elhangzott-e valami árulkodó dolog a beszélgetésünkben. Kimondta valamelyikünk a nevét...?
 - Nem mintha érdekelt volna. - nyugtatott meg Krisz, miután észrevette az arcomra is kiült nyugtalanságot. - Na, kössz a szállást, meg minden, de én most léptem. - mutatott az ajtó felé, és megindult lefelé a lépcsőn. 
 Hirtelen megint eszembe jutott, mi mindent mondott arról, hogy nem akar hazamenni a nevelőszüleihez.
 - Várj...! - szóltam utána, amikor a kilincsért nyúlt. Kérdőn fordult vissza felém. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok mondani. - Ha szeretnél, akkor reggelizhetnél itt, vagy ilyesmi. - nyökögtem. - Legalábbis egy-két órát még nyugodtan itt lehetsz... - vontam meg a vállam egy halvány mosoly kíséretében. Biztos voltam benne, hogy apa legalább a délelőttöt végigaludja.
 Elmosolyodott, és válaszra nyitotta a száját, amikor Dia kikiabált a konyhából:
 - Ha felajánlasz neki még egy éjszakát, akkor vele együtt rugdoslak ki a saját házadból! 
 Erre ismét csak egy hosszú levegővétellel és egy szemlesütéssel reagáltam, Krisz pedig mosolyogva intett egyet, és egyszerűen kisétált az ajtón, majd végig a kerten, és végül a kapun is túljutva eltűnt az utcában.
 Bármennyire nem akartam, egy csomó ahhoz hasonló gondolat suhant át a fejemen, amit nem akartam: egyszer beszélt velem teljesen őszintén, de csak én emlékszem rá. Egyszer megcsókolt, de holtrészeg volt, és nem emlékszik rá. Most pedig csak úgy eltűnt a kapunk túloldalán, és ki tudja, hogy leszünk-e valaha ennél a se nem ismerős - se nem barát kapcsolatnál többek...

V. fejezet

 A fejemre kaptam a kabátom kapucniját, és egyre gyorsabban futottam a kapu felé. Miközben elfordítottam a kulcsot a zárban, hátrapillantottam a vállam felett, hogy meggyőződjek róla, a lányok nem állnak az ajtóban. 
Tudtam, hogy ők nem hagynák, hogy kijöjjek. Főleg akkor nem, ha tudnák, miért jöttem ki. 
Nem voltam biztos benne, hogy jól láttam, amit láttam. És csak még jobban elbizonytalanodtam, amikor a mindössze egy-két utcai lámpával megvilágított járdára kilépve nem láttam senkit. Pedig, biztos voltam benne, hogy a fehér kapu előtt Őt láttam. Az a fekete színű, fehér feliratokkal díszített pulcsi volt, amit azon a bizonyos estén láttam Rajta. És, amivel azóta is álmodtam. 
 Most már hallucinálok is...? Fázósan keresztbe fontam magam előtt a karjaimat, és csalódottan, összezavarodva fordultam vissza.
A következő pillanatban egyszerre akartam megkönnyebbülten felsóhajtani, és az ijedtségtől felkiáltani. A kapu melletti falnak dőlve ült, a vizes földön. Egyik kezében egy sörösüveg volt, mellette, a járdán pedig még két másik, eldöntve.
A házunk előtti lámpa fényében láttam, amint egy pillanatra elmosolyodik. Lehunyta a szemeit, és köszönés helyett csak intett egyet.
 - Mit csinálsz itt? - kérdeztem kicsit hátrébb lépve. 
Megvonta a vállát. A szemét továbbra sem nyitotta ki. 
 - Netán zavarok...? - kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam. 
 - Öhm... nem. - A válaszom inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek.
 - Akkor jó. - A hangjából egyértelműen hallatszott, hogy részeg. Nem is kicsit. 
Húzott egy nagyot a kezében tartott üvegből, aztán kinyitotta a szemét, és valami mosoly-féle jelent meg az arcán. Az a tipikus részeg-vigyor. 
 - Miért jöttél ide? 
Megint beleivott a sörbe, és csak aztán válaszolt. 
 - Honnan tudjam...? - mondta alig érhetően. 
Egy nagy sóhajjal konstatáltam, hogy nem fogom tudni kommunikálásra bírni. Ilyen állapotában biztosan nem. De, pontosan mit is csinálok..? Hiszen csak egy srác, akivel a sulin kívül összesen kétszer találkoztam. Miért is álmodozom hetek óta egy olyan srácról, aki jelenleg részegen ül egy, a házunk előtti pocsolyában..?
 Vissza kellett volna mennem a házba. Vissza is akartam menni. De nem tettem. 
Krisz épp ismét a szája felé emelte az üveget, amikor odaléptem mellé, és egy gyors mozdulattal kivertem a kezéből. 
Abban sem voltam biztos, hogy van olyan állapotban, hogy mindezt érzékelje. Azonban tágra nyílt szemei és, hogy kezét továbbra is üresen a levegőben tartva, először rám, majd a betonon guruló üvegre, és ismét rám néz, valamiféle reakciónak számítottak. 
 - Ezt mos' mér'? - pislogott nagyokat. 
 - Mert. - fogtam rövidre, és a hangomból enyhén érződött az idegesség, amit éreztem. Vagy azért, mert mérges voltam magamra, amiért odavagyok egy ilyen srácért vagy az, hogy éppen a házunk előtt amortizálja le magát. 
 - Mer'? - kérdezte meg ismét. 
 - Oké... én visszamegyek a házba. - tettem a kezemet a kapukilincsre. - És ne csengess többet! - néztem rá még egyszer, majd kinyitottam a kaput, és beléptem az udvarra. 
 - Tudod, hogy... - szólalt meg a kapun túl, mire megtorpantam. - ... hogy milyen...? 
Gondolkodtam azon, hogy válaszoljak-e. Tudtam, hogy a leghelyesebb az lenne, ha a fülem mellett elengedve a hangját, visszarohannék a házba. 
 - Micsoda milyen? - kérdeztem ugyanolyan halk hangon, mint ő.
 - Az élet. 
Megállt a kezem a kulcson, amit elfordítani készültem a zárban. Pár pillanatnyi gondolkodás után ismét kinyitottam a kaput, és csak annyira léptem ki rajta, hogy épphogy lássam az arcát. 
 - Tudom. - válaszoltam.
Halkan, kissé akadozva felnevetett.
 - Dehogy tudod. - Meglepően érthetően beszélt ahhoz képest, mint azelőtt. - Te olyan vagy, mint egy... egy Disney-hercegnő. - vigyorgott az utat bámulva. 
Vártam, hogy folytassa. 
 - Tökéletes család...  pénz. Palota. - mutatott a háta mögé, célozva ezzel a házunkra. - Barátok... 
Fogalmam sem volt mit mondjak. Vehettem volna csupa sületlenségnek, amit mondott. Felsorolhattam volna az ellenérveimet. Elmondhattam volna, hogy nekem sincsen tökéletes életem, és hogy a látszat csal. Ott hagyhattam volna egyetlen szó nélkül ezt a srácot. De ahogy ott ült egyedül... és ahogy egyszerre tükröződött meggyötörtség, szenvedés és szomorúság az arcán...
 Nem érdekelt, hogy az egyre inkább hónak kinéző esőtől csupa víz lett a járda. Leültem mellé. - Miért jöttél ide? - kérdeztem meg újból. 
Ahogy leültem, erős alkohol- és cigarettaszag csapta meg az orromat, de abban a pillanatban még valahogy ez sem zavart. 
 - Nem tudom. - vonta meg a vállát, aztán rám nézett. Lassan beszélt. - Csak téged ismerlek valamennyire.
Legalább fél percig egyikünk sem szólalt meg. 
 - Nem akarok visszamenni. - suttogta. A halvány lámpafény megvilágította a szemei alatt megjelenő könnycseppeket. Sohasem tudtam volna elképzelni, hogy valaha látni fogom így.
 - Hova? - kérdeztem halkan.
 - Haza. - bármennyire is volt részeg, ezt a szót teljes öntudattal mondta ki annyi megvetéssel a hangjában, hogy más helyzetben talán meg is ijedtem volna tőle. 
 - Miért...? 
 - Folyton eldobnak. Mindig... - elcsuklott a hangja. - Egyik szülőtől a másikhoz kerülök... utáltak mind. Ők is megutálnak. Eldobnak...
 Nem tudtam megszólalni. Akartam, de nem tudtam. 
 - Biztosan nem utálnak. - nyögtem ki végül. Ahogy belegondoltam mindabba, amit mondott, nekem is szinte elhaló volt a hangom. 
 - Majd fognak... 
Hosszú percekig ültünk egymás mellett teljesen némán. Végül Dia hangja törte meg a csendet, amint valahol a házban kiabál: 
 - Cassie, ne szórakozzál te is! Hol a jó fenében vagy?! 
Elmosolyodva csóváltam meg a fejemet.
 - Ha azt hiszed hogy vicces vagy, akkor közlöm hogy nem, és jól fejbeverlek hogyha elém tolod a képed!
 - A barátnődnek... - szólalt meg halkan Krisz. - ...elgurult a gyógyszere. 
 - Nem. Ő általában ilyen. - mosolyogtam rá.
Figyelmen kívül hagyva Dia további káromkodásait, hirtelen olyat mondtam, amit nem gondoltam át teljesen jól. 
 - Gyere be...! - mondtam, mire Krisz felvont szemöldökökkel nézett rám. - Mármint, inkább aludj bent, mint itt, kint, az utcán... 
 Alig tudta egyenesen tartani folyamatosan imbolygó fejét, így nem számítottam semmiféle válaszra tőle. Egyszerűen felálltam, megfogtam az egyik karját, és segítettem neki felállni. Annyi ereje még volt, hogy viszonylag könnyen fel tudjon kelni a földről, de az udvaron úgy kellet áttámogatnom, nehogy beledőljön valamelyik szabályosan szögletesre nyírt sövényünkbe.
 Miután becsuktam magam mögött az ajtót, Dia mérges és egyben meglepett tekintetével találtam szemben magamat. Pontosabban, magunkat. 
Éppen a kabátját igyekezett felvenni - gondolom, hogy az udvaron keressen - de a karja úgy fagyott meg a levegőben, hogy még csak félig volt a kabátujjban.
Lassan leeresztette a karját, és vett egy mély levegőt.
 - Ez... - mutatott Kriszre. - ...mit keres itt? 
 - Ő - javítottam ki. - itt marad éjszakára, valamelyik szobában.
 - Lószart! - nevetett fel erőltetetten. 
Hirtelen Lia is felbukkant. A lépcsőről jött le - valószínűleg ő is engem keresett. Félig felvont szemöldökkel nézett végig rajtunk. Kérdésre nyitotta a száját, de végül nem kérdezett semmit.
 - Ő... ő? - mutatott Kriszre. 
 - Igen, ő Krisz. - bólintottam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elbírjam a majdnem teljes súlyával vállamra nehezedő srácot.
 - Ez egy drogos barom! - fakadt ki Dia újból. 
 - Dia, nyugi! Csak éjszakára marad itt. Reggel el is megy. - próbáltam lenyugtatni.
Krisz értetlenül pislogott körbe a házban, inkább a falon lógó képeket és az egyszínű bútorokat bámulva, mint minket. Vagy nem is észlelte a körülötte zajló vitát, vagy csak nem érdekelte. 
 - Jól van, fogadj csak be mindenféle csövest! - fonta össze dühösen a karjait, aztán megvonta a vállát. - Végül is nem az én dolgom. - tette hozzá, majd magában motyogva felbaktatott a lépcsőn, szinte fellökve Liát. 
 Lia és Krisz is értetlenül nézett rám, bár utóbbit szerintem inkább zavarta meg a ház nagysága, mint Dia dühkitörése. 
 - Öhm... - szólalt meg kissé bátortalanul Lia. - Jól sejtem hogy a filmet ma már nem fejezzük be? - nézett elég célzatosan az emelet felé, majd a belém kapaszkodó srácra, mire mindketten elnevettük magunkat. 
 - Na jó, körülbelül semmit sem értek az utóbbi 10 percből, de segítek felvinni. - jött oda mellénk, és megtámasztotta Kriszt a másik oldaláról. 
Épphogy elértünk a lépcső aljáig, amikor, mintha villám csapott volna belé, Krisz hirtelen végignézett rajtunk, megrázta a fejét, majd elengedve minket előreugrott, aminek az lett a következménye, hogy megbotlott, és arccal előre nekiesett a lépcsőnek. Felemelkedett annyira, hogy az orrához tudja emelni az egyik kezét, és cifra káromkodások közepette megpróbált felállni.
 Lia a szája elé kapta mindkét kezét - láttam rajta, hogy elmosolyodik -, én pedig ijedten Kriszhez hajoltam, hogy segítsek neki. 
 Egy hosszú pillanatig rám nézett, és hagyta hogy segítsek neki felállni. Utána viszont lerázta magáról a kezemet:  
 - Fel tu'ok menni ... egye'ül is... - Nem tudtam eldönteni, hogy a sok alkoholtól nem értem-e jól amit mond, vagy a továbbra is a száját- és orrát eltakaró keze miatt beszél így. 
 Láttam rajta, hogy semmiképp sem fogja engedni, hogy segítsünk neki, de a biztonság kedvéért mindketten készenlétben álltunk a háta mögött. A lépcső nem volt túl hosszú, de a másodpercenként történő megingások és letérdelések miatt majdnem teljes 5 percbe telt, mire felértünk. 
 Az első emeleti fények mind égtek - feltehetőleg Dia kapcsolta fel mindet, miután duzzogva felvágtatott. 
 - Hova akarod vinni? - kérdezte Lia, mosolyogva végignézve a lábán alig álló srácon, aki éppen kidüllesztett szemekkel bámult rá. 
Felemelte egyik mutatóujját, hosszú másodperceken keresztül csak mutogatott Liára, s csak aztán mondta ki aminek a kinyögésén egészen addig küzdött:
 - Te mos'... te ki vagy? -  kérdezte, aztán kicsit megszédült, és nekidőlt a mellette lévő falnak. Gyorsan odaléptünk hozzá, mielőtt még eldőlt volna, Lia pedig a karjába kapaszkodva válaszolt a kérdésére: 
 - Lia vagyok. - mosolygott rá, mire Krisz rövid gondolkodás után bólintott egyet. Vagy, valami olyasmi. Lehet, hogy csak megingott a feje. 
 - Jézusom, ez a gyerek bevedelt egy egész csárdát? - szólalt meg mögöttünk Dia kemény hangja. Észre sem vettük, hogy idő közben odajött hozzánk.
 - Valószínű. - vigyorgott Lia, válaszolva a kérdésre. 
Én Liával ellentétben, kicsit még mindig mérgesen néztem Diára, amiért olyan idegesítően viselkedett. Megszoktam már, hogy ilyen, de az előbbi akkor is felzaklatott. 
 - Na, álljál fel! - lépkedett közénk, és egy erőteljes mozdulattal felrángatta Kriszt, aki közben leült a földre. Néha még én is meglepődöm azon, hogy egy - igaz, hogy magas, de - vékony lány hogy lehet ilyen erős. 
 - Te az a... - nézett rá szemöldökráncolva Krisz, nem is törődve azzal, hogy Dia épp az imént rángatta fel nem épp' kedvesen. - ... motoroscsaj...! - jelentette ki. 
 - Igen, motoroscsaj. - bólintott keményen Dia. - Te meg a lelkibeteg drogos-pasi. Örülök hogy megismerkedtünk, így egy hónapnyi osztálytársság után. 
 Nem teljesen értettem Diát. Először azt hittem, hogy még örült is annak, hogy tetszik egy srác. Aztán, hirtelen mogorva lett velem, és azóta is utálja Kriszt. Akkor épp nem odaillő téma volt, de megjegyeztem, hogy erre majd feltétlenül rá kell kérdeznem nála. 
 Mindkét barátnőm várakozva nézett rám - Dia idegesen dobolt a lábával - mire kizökkentettem magam a gondolkodásból. 
 - Vigyük a szobám melletti hálóba! - mondtam, mire Dia és én két oldalról átkaroltuk az akkor már alig élő Kriszt, Lia pedig előttünk ment, hogy kinyissa az ajtót. 

 15 perc múlva Krisz már a mellettünk lévő szobában aludt, mi pedig az ágyamon ülve beszélgettünk, miközben valami talkshow ismétlése ment mellettünk, a falon lévő tévén. 
 Dia a karjait maga előtt összefonva, kemény arckifejezéssel bámulta a tévében beszélgető humoristákat. Egyértelmű volt, hogy nem koncentrál az adásra. 
 - Krisz miatt voltál olyan ellenséges velem? - kérdeztem rá, mivel megfelelőnek láttam rá az alkalmat. 
 - Nem voltam az. - mondta, még mindig a képernyőt bámulva. 
 - De, igen. - mondtam félig röhögve. - És ezt te is tudod. - váltottam én is kicsit keményebb hangnemre. 
 - Jó, az voltam! - nézett végre rám. - Ma viszont megbeszéltük az egészet, úgyhogy le van zárva és kész! 
 - Nem, nincs... Láthatóan teljesen felhúzod magad azon, hogy Krisz itt van a házban. 
Lia egyetértően bólogatott. 
 - Persze, mert úgy szívja a drogot mint más a levegőt! Ráadásul nagyon úgy látszik, hogy alkoholista is! Lehet, hogy még nem is látott vizet. - fakadt ki, Lia pedig kuncogva reagált a hallottakra. Azért, jó, hogy legalább ő ilyen pozitívan áll hozzá mindenhez. 
- Először nem volt vele semmi bajod! - mondtam ki hangosabban, mint szerettem volna, mire Lia elhallgatott. 
Dia vett egy mély levegőt, és csak azután vágott vissza. 
 - Mert akkor még nem tudtam, hogy egy csődtömeg, akiből jó eséllyel egy-két éven belül teletetovált börtöntöltelék lesz. - mondta mű-kedvességgel és egy gúnyos mosollyal. - Tomiék mondtak róla egy-s-mást. - tette hozzá. 
 - Tomiék...? - Nem értettem, hogy jön ide a város menő motoros-bagázsa. - Azt hittem, velük már nem igazán vagy jóban. - néztem célzatosan az öltözékére, ami már egyáltalán nem hasonlított egy bőrcucc-szerelésre. 
 - Lehet. De annak is megvan az oka. 
Egy hosszú másodpercig farkasszemet nézve vele próbáltam rájönni arra, hogy mire gondol, és már majdnem feltettem volna a kérdésemet, amikor Lia bökdösni kezdte a vállamat, másik karjával pedig az ajtó felé mutatott. 
 Az ajtó mögötti sötét folyosón egy magas alakot láttam mászkálni, aki egyértelműen Krisz volt. A fejét vakargatva csoszogott előre, és még mielőtt odarohanhattunk volna, nagyot koppanva nekisétált a falnak. 
 Halkan káromkodni kezdett, mi pedig mindhárman odasiettünk hozzá. 
 - Jól vagy? - kérdeztem lehajolva hozzá, miközben Lia felkapcsolta a villanyt, Dia pedig megállt mellettünk. 
 - Mi a jó Istenért jöttél ki onnan, te barom? - tette fel Dia is a kérdését, elég sajátosan.
Krisz egyikünknek sem válaszolt, csak megfogva a felé nyújtott kezemet, feltápászkodott a földről. 
 - Menj vissza és aludj, oké? - néztem rá, mire abbahagyta a nézelődést, és megállt rajtam a tekintete. Megcsillant valami a világítóan kék szempárban, amiről azt gondoltam, hogy valami értelem- és felfogásféle. Azt hittem bólintani fog, ahogyan szokott, de ehelyett egy hirtelen mozdulattal közelebb hajolt, és megcsókolt. Olyan hirtelen történt, hogy az egészet csak akkor fogtam fel, miután Dia leszedte (pontosabban letépte) rólam és kiabálni kezdett vele. 
 - Mi jó Istent csinálsz?! Ha?! Téged rendesen a fejedre ejthettek miután megszülettél! Részegen maximum ribancokat smároljál le a diszkóban, te pöcs! - hadarta a levegőben csapkodva. 
Ekkor Lia közbelépett, és Kriszt a karjánál megragadva gyorsan visszavezette a hálószobába. 
Nagyokat pislogva megráztam a fejemet, és Dia vállát megérintve elértem, hogy abbahagyja a kiabálást, majd mély levegőket véve elkezdjen lenyugodni. 
 - Nyugi, semmi baj...! - mosolyogtam rá, mire ismét szaporábban kezdte a levegőt venni, úgyhogy kijavítottam magam: - Illetve, egyetértek, hihetetlenül pofátlan...! 
 - Rosszul hazudsz. - közölte még mindig kicsit idegesen, de félig elmosolyodva. - Az első csókod a tökéletes palidtól. - mondta ironikusan, lenéző arckifejezéssel. - Hihetetlenül romantikus volt. - tette hozzá cinikusan.
 - Azt hiszem jobb, ha rázárjuk az ajtót éjszakára. - mosolygott ránk Lia, miközben elfordította a kulcsot a zárban. 
 - Biztos, hogy jó ötlet...? - néztem rá kicsit aggódva.
 - Ha nem akarod, hogy még a végén ismét kijöjjön és lefejelje valamelyik múzeumba-illő vázátokat, akkor igen, jó ötlet. 
 - Addig jó, amíg ott marad! Még a végén leütöm, ha kijön. - értett egyet Dia is. 
Meggyőztek.

IV. fejezet

Viszonylag kellemes hétvégét töltöttem el Kaposváron. A pénteki és szombati napjaimat többnyire olvasással töltöttem vagy a tó mellett, vagy - tekintettel arra, hogy a hirtelen feltámadt szél és zuhogó eső nem volt éppen jó hatással a könyvem lapjaira - a nagymamámnál lévő szobámban töltöttem. Azért szerettem itt lenni, mert csak itt nem éreztem magam elkényeztetett hercegnőnek. Sosem akartam az lenni, de a többiek szemében általában az voltam. Sajnos egy idő után be kellett látnom, hogy tényleg az vagyok. És ezt utáltam. 
Otthon nagy, franciaágyas, rózsaszín falú szobám volt, óriási tükörrel, színben és formában is harmonizáló, nem túl olcsó bútorokkal, és nem épp' tombolán nyert cuccokkal. Még a könyveim is csak és kizárólag drága könyvesboltokból valóak voltak, mivel anyám ragaszkodott hozzá, hogy ne járjak könyvtárakba, holmi összefogdosott és szanaszét-nyűtt lapokat olvasgatni. Épp ezért volt könyvtári-jegyem Kaposváron.  Amiről anya persze nem tudott. :) 
 Milyen egyszerű is volt, amikor a legnagyobb titkom anyám előtt mindössze egy könyvtári-jegy, meg egy-két könyvtári látogatás volt... Ugyanis, eldöntöttem hogy nem fog tudni arról, hogy szemtanúja voltam egy tömeges gyilkosságnak. Vagyis, pontosabban egy bandaharcnak. Visszanéztem az összes felvételt az esetről - bármennyire is volt túlságosan megterhelő lelkileg -, és megbizonyosodtam róla hogy egyiken sem vagyok rajta. Dia sárgán virító motorja feltűnt a híradóban, de csak a tömeg mögött valahol, és a rajta ülő bőrkabátos szőke-ciklon fel sem ismerhető. Meg, különben is; attól még hogy Dia ott volt, mitől lenne valószínű, hogy én is?
 Mindegy is... Visszatérve a könyvekhez: Dián és a gimi egyéb népszerű bagázsain kívül is voltak barátaim. Illetve, pontosabban csak egy. És azt az egyetlen személyt is csak akkor láttam, amikor Kaposváron voltam. 
 Még valamikor nyáron, szokásom szerint bementem a városi könyvtárba, és ott láttam már sokadszorra a magas, vékony, fiúsan rövid hajú lányt. Tipikusan olyan lány volt, akinek szépségén nem csak a fiúk, hanem a lányok is meglepődnek.Vagy az irigység, vagy a csodálat, vagy szimplán csak a szimpátia miatt. Megfigyeltem, hogy miközben könyveket keres, sokszor reflexszerűen beletúr természetes-vörös hajába. Mivel sokszor egymásba botlottunk a könyvespolcok között, ő is megjegyzett magának, és egy idő után már egymásra mosolyogtunk kisebb összefutásaink közepette, ami, azért, nagyvárosokban nem egy túl megszokott gesztus.
Egy nap eldöntöttem, hogy szóba fogok állni vele. És így is tettem. 
Már első beszélgetésünk folyamán nem csak azt tudtam meg róla, hogy a neve Leila (röviden csak Lia), hanem azt is, hogy egyetemre jár, emellett modellkedik - volt vagy 180 centi, ráadásul úgy nézett ki, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna ki -, és (ha addig nem lett volna teljesen egyértelmű) odavan a könyvekért. A nyár folyamán kiderült, hogy ennél több közös is van bennünk.
Említette azt is, hogy már rég nem a szüleivel él, hanem a párjával, így vasárnapi találkozásunkkor (plázáztunk, vásároltunk, moziztunk, satöbbi) megbeszéltük, hogy visszautazik velem Kaposvárról, és nálunk tölt egy-két napot az őszi szünetből. 
 Hétfő reggel már a vonaton ültünk. Nem, nem voltunk egymás legjobb barátnői, de azonnal megtaláltuk a közös hangot, és egy-két hónap alatt lett olyan a kapcsolatunk, hogy elutazzunk pár napra a másikhoz. Végül is, ő már 20 éves volt, és én is közel voltam ahhoz, hogy nagykorú legyek.
 Egymás előtt ülve olvastunk, de én nem tudtam koncentrálni a könyvre, még ha annyira érdekes is volt, hogy más helyzetben le is kötött volna. A fejemet talán kicsit feltűnően forgatva kerestem valakit. Amikor csak elsétált mellettem valaki, azonnal felkaptam a fejemet, és ahányszor megláttam egy magas, fekete bőrkabátos alakot, reménykedve pillantottam felé.
 Egy alig két órás utat követően úgy szálltam le a vonatról, hogy Kriszt nem láttam sehol. Miért is kellett volna? Az is teljesen véletlen volt, hogy előző alkalommal találkoztunk. 
Lia észrevehette a zaklatottságomat.
 - Mi a baj? - kérdezett rá amikor már a házunk felé sétáltunk, bőröndjeinket magunk után húzva.
 - Semmi. - vontam meg a vállam. 
 - Az a srác? - mosolygott rám. Most komolyan, hogy lehet, hogy valaki ennyire ki tudjon ismerni alig másfél hónapnyi ismeretség után?
Persze, sokat meséltem már neki Kriszről. Dia, bármennyire is meglepő, ahhoz képest, hogy egyfolytában láncdohányos, motoros-bőrdzsekis csávókkal lógott, soha hallani sem akart Kriszről. Mindig azt mondta, hogy a srác "teljesen romlott", "agyilag valszeg teljesen csökött", és "lelkileg toprongy". Tehát mivel ő nem volt partnerem a meglehetősen bonyolult Krisz-témában, Lia pont megfelelő volt lelki-szemetesládának. És nem én neveztem el őt így, hanem saját maga.
 - Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. A lelki szemetesládád sok információ tárolására képes. - bólogatott szélesen mosolyogva.
Úgyhogy elmondtam. Persze, hogy elmondtam. Ahogyan minden mást is, nem túl hosszú ismeretségünk alatt. 
 Hazaérve csak aput találtuk otthon. Először bemutattam őket egymásnak, majd feltűnt, hogy anyu nem ül szokása szerint a márkás-szőnyeg előtti bőrkanapén, magazinokat lapozgatva vagy öltözködési-csatornákat bámulva.
 - Anyu? - kérdeztem újból apa felé fordulva.
 - Többnapos értekezleten van 'Pesten. Előreláthatólag csak holnapután jön haza.-
Meglepett a válasz, mivel előző nap még beszéltem anyával telefonon, és azt mondta, már nagyon várja hogy bemutassam neki Liát. - Bár, ha engem kérdezel, ez nem feltétlenül jelent számunkra rosszat. - folytatta apu suttogva, mire felnevettem.

 Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a lányos-napjaink popcorn, nyálas filmek, vásárlás, városjárás és egyéb, ezekhez hasonló dolgok társaságában telt, és a legérdekesebb pontjai is ezek voltak, akkor még most szólok, hogy téved. 
 Az első esténk tényleg így telt. Körbevezettem Liát először a házunkban (mert igen, van akkora a házunk, hogy félórás körbevezetés után is csak térképpel tudjon tájékozódni benne egy idegen), majd a városban is. 
 Apa másnap reggel közölte, hogy neki is el kell mennie tárgyalásra, és a késői befejezés miatt ő sem itthon alszik, tehát ketten maradtunk másnap estére. Lia nem egy félős típus, és lehet, hogy én sem lennék az, ha nem egy éjszakánként teljes sötétségbe burkolózó, szinte már barokk-korba beillő kastélyban laknék, de valamennyire mindketten tartottunk az éjszakától. Igen, érett és bátor felnőttek voltunk.
 Éppen a muffin-sütés lépéseit próbáltuk értelmezni, amikor valaki csengetett. Sütemény-tésztás kézzel mentem ajtót nyitni, és az ajtóban álló személy láttán a szemeim a lehető legkerekebb formát vették fel.
 - Szia. - köszönt Dia egy bátortalan mosoly kíséretében. És ami még a hirtelen érkezésénél is jobban meglepett, az az öltözete volt. Csinos, bézs színű őszi kabátot, fehér trikót és virágmintás(!) szoknyát viselt, pasztell-rózsaszín harisnyával és szintén bézs csizmával. A haja elegáns loknikban omlott a vállára, és egy fekete kötött sapka volt a fején.
Nagyokat pislogva néztem végig rajta, és talán egy perc is eltelt, mire eszembe jutott, hogy talán meg kéne szólalnom.
 - Cassie, minden oké? - kiabált ki kissé aggodalmas hangon Lia a konyhából.
 - Persze! - kiáltottam vissza. - Te mit keresel itt? - kérdeztem még mindig nagyokat pislogva a még mindig előttem bűnbánó arccal álló Diától. Oké, nem teljesen ezt szerettem volna mondani, de a külseje és a megjelenése duplasokk-ként ért, így hát azt nyögtem ki, ami először eszembe jutott.
 - Megértem ha visszaküldesz az ... - a mondat végét szociális okokból nem írom le. Lehet, hogy öltözködésileg megváltozott, de a stílusa nem változott.
Továbbra is kérdőn néztem rá, mire két nagy sóhaj között folytatta: 
 - De ha nem küldesz el, akkor szeretnék bejönni.
 - Vagyis, azt szeretnéd kérdezni, hogy bejöhetsz-e? - kérdeztem inkább barátságosan, mint flegmán.
 - Azt. - bólintott rövid gondolkodás után. Hiába; Dia mindig is utálta, ha bárkinek is - akárcsak egy percre - magasabban volt a posztja az övénél.
 - Akkor csak nyugodtan. - tártam szélesebbre az ajtót. 
Addigra Lia is odaért hozzánk, és egy konyharuhával igyekezett letörölni a tésztát a kezéről. 
 - Szia. Leila vagyok, röviden csak Lia. - fogott kezet mosolyogva Diával, akinek ugyan tükröződött valami undor-féle az arcán (talán a tészta miatt; ki tudja?), de viszonozta a kézfogást.
 - Aha. Én meg Dia. - szúrós tekintetem láttán magára erőltetett egy szépre sikerült mosolyt. 
A hirtelen beállt csöndet Lia törte meg, aki továbbra is mosolyogva álldogált mellettünk. 
 - Ja, jó, akkor én megyek is vissza. - mutatott hirtelen a konyha felé, aztán el is tűnt.
 - Szóval.. - nézett utána Dia, felhúzott szemöldökkel. - Ő ki? 
 - Nem hiszem hogy miatta jöttél. 
 - Hát, nem is, de akkor is, ki ez? - mosolygott rám fejcsóválva. 
 - Lia. 
 - Azt tudom. 
 - Egyelőre meg kell elégedned ennyi információval róla. - tettem csípőre a kezem. Azért, mégiscsak hirtelen beállított, miután olyan durván lepattintott.
 - Oké-oké, értem. - köszörülte meg a torkát, majd a csizmája orrát bámulva kimondta: - Sajnálom.
Mivel nem válaszoltam, kissé félve felnézett rám, és az arcára kiült kétségbeeséstől hirtelen meglágyultak a jól begyakoroltan kemény arcvonásaim, és akaratlanul elnevettem magam.
 - Most mi van?! - tárta szét a karját, amikor még fél perc elteltével is nevettem. 
 - Se-he-mmi. - nyögtem ki nagynehezen.
 - Na, nyugi már! - rázta meg hirtelen a vállamat. - Na, igen. Ő Dia. 
Hirtelen abbahagytam a nevetést, és kicsit komolyabbra véve a figurát, én is röviden fogalmaztam: 
 - Megbocsátok. Nem akarom hogy az ilyen esetekben elvárható nagy-monológot szavald el nekem arról, hogy mennyire szánod-bánod ahogyan viselkedtél az utóbbi időben, beleszámítva a motoros haverjaidat meg az egyéb furcsa dolgaidat is, mivel tudom, hogy tőled ez az egyetlen kimondott szó is nagyon soknak számít. - hadartam el egy szuszra az egészet, és titokban nagyon büszke voltam magamra, amiért sikerült nem elmosolyodnom. 
 Dia arcán egyértelműen látszott, hogy igyekszik feldolgozni a számára túl sok információt, majd amikor sikerrel járt, elvigyorodott és megölelt. Nem mondott semmit, és nem is kellett. Voltunk annyira jó barátnők, hogy pár mondattal, és ilyesmi gesztusokkal kiigazodjunk egymáson. 
 - Azt viszont elmondhatnád, hogy mi lett a feszülő bőrcuccaiddal, meg a fekete tűsarkúddal. - mondtam, miközben a konyha felé vettük az irányt. Felnevetett, és cinikus hangon válaszolt: 
 - Kidobtam őket. És még mielőtt mást is kérdeznél... egyelőre meg kell elégedned ennyi információval. - kacsintott szélesen mosolyogva.

 A délután további részében hármasban fejeztük be a muffinokat (ahhoz képest, hogy egyikünk sem született kuktának, viszonylag jók lettek. Viszonylag. ), aztán éjszakába-nyúló filmmaratont tartottunk. Éppen egy csaj-mértékben mérve hihetetlenül romantikus jeleneten ájuldoztunk (Dia inkább öklendezett, de ez most mellékes. Beleront a képbe. :) ), amikor megszólalt a csengő. A házban hirtelen támadt hangtól először mindhárman összerezzentünk.
 - Esetleg a motoros-haverjaid is csatlakozni szeretnének Szerelmünk Lapjait nézni...? - néztem Diára, aki egy meglehetősen mogorva arckifejezéssel konstatálta a - szerinte gyatra - humoromat.
Újra felhangzott a csengő hangja az egész földszinten, mire a lányok ismét összerezzentek, de megnyugtattam mindenkit, hogy csak a csengő az. 
 - Na de este fél 12-kor? - nézett a mobilja kijelzőjére, majd rám kissé aggodalmasan Lia.  
 - Nyugi, biztos csak anya vagy apa jött mégis haza. 
Igazából ezt még én sem hittem el, úgyhogy megértettem, miért jönnek mindketten utánam. 
Amíg elértünk az ajtóig, ismét csöngettek, de most olyan hosszasan, mintha valaki nekifeküdt volna véletlenül a gombnak. 
Kinyitottam az ajtót, és konkrétan semmit sem láttam. Az ajtó előtti gang üres volt, a kapuig pedig nem láttam el; volt már annyira hideg, hogy a szitáló esőben megjelenjen egy-két apróbb hópehely is. 
Egy percig csak némán bámultunk a kapu felé. 
 - Kimenjek? - kérdeztem meglepően bátran.  
 - Dehogyis! Biztos csak valami barom szórakozott. - mondta Lia az egyik vállam felett. 
Másik barátnőm ekkor hirtelen arrébb lökött az ajtóból, és szintre kiugrott elém. 
 - Na ide figyelj, bárki is vagy, azonnal takarodjál haza! Ha nem értetted meg, rád hívom a rendőrséget és még az FBI-t is, te paraszt! Nincs jobb dolgod, mint...?! 
 - Dia, Dia, elég lesz...! - húztam vissza a házba, de nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak a harciasságán. 
 - Engem ne ijesztgessen senki éjnek éjjelén ilyen hülye poénokkal, mert...! - folytatta egyre inkább hisztérikusan, mint idegesen.
 - Majd én beviszem. - csóválta a fejét mosolyogva Lia, aztán a konyha felé indult a folyamatosan káromkodó Dia társaságában. 
 - Oké, megyek én is. - mondtam, de inkább lekaptam a kabátomat az ajtó melletti fogasról, és sietősen kifutottam a kapuhoz. Ők nem látták, de én igen.