VII. fejezet

Most sokkal előbb tudom hozni az új fejezeteket az őszi szünet miatt, úgyhogy itt is van a hetedik. :) 

 Az ebédlőnkben, a konyhapulton ülve olvastam, de bármennyire is akartam, nem tudtam felfogni a lapokon lévő sorok jelentését. Lia nemrég ébredt csak fel, most pedig az asztalnál ült és reggelizett, bár már délelőtt tizenegy elmúlt. Dia valamelyik emeleten volt, azt hiszem azt mondta zuhanyozni megy, de nem igazán figyeltem. Biztos voltam benne, hogy Liát akarja elkerülni, amiért valahogy megint rám tört, hogy hihetetlenül haragudjak rá. Pedig azt hittem tényleg tudtam rá hatni az utóbbi beszélgetésünkkel.

Dián kívül az is nagyon zavart, hogy Krisz ennyire titokzatos, ennyire nagyon helyes, de közben meg hihetetlenül arrogáns, lenéző és bunkó. És ennél több negatívum is eszembe jutott még, de legbelül tudtam, mindet csak azért találom ki, hogy valamennyire jobban érezzem magamat... Merthogy biztos voltam benne, köztünk még csak barátság sincs, és nem is lesz soha. Hiszen, csaknem két hónapja osztálytársak vagyunk, de még egymás nevét is alig tudjuk. Illetve, én természetesen tudtam az övét, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy ő is tisztában van az enyémmel. Ha pedig esetleg tudta, nagyon jól leplezte... és ezért is utáltam. Vagyis, csak utálni akartam.

 - Hahóóó, biztos jól vagy? - integetett felém az asztaltól Lia, valószínűleg már többedszerre. 

 - Igen, persze. - kaptam fel hirtelen a fejemet, és hogy ezt bizonyítsam, bevetettem a leghihetőbb álmosolyomat. Illetve, én azt hittem hihető.

 - Csak azért kérdezem, mert húsz perce ugyanazt az oldalt olvasod. - mosolygott vissza, de most nem olyan vidáman, ahogy tőle megszoktam. 

 - Tényleg jól vagyok, csak elgondolkodtam. 

 - Az a baj. - mondta, majd felállt az asztaltól, és felült mellém a pultra. - Mikor ment el? - kérdezte, miközben becsuktam a könyvemet, és letettem magam mellé. 

 - Amíg aludtál, még reggel. 

 - És mi történt...? - hajolt kicsit közelebb. - Történt egyáltalán valami? 

 - Nem igazán. - vontam meg a vállamat szomorúan. - És azt hiszem, soha nem is fog történni... A tegnap estére sem emlékezett. Még a beszélgetésre sem, amikor konkrétan én voltam a lelki-szemetesládája.

 Este természetesen elmeséltem a lányoknak, hogy mi is adott végül okot arra, hogy beengedjem Kriszt a házba. Nem mintha amúgy nem engedtem volna be... amennyire elfogult és bizalmas lélek vagyok. Sajnos.

 - Ne állj hozzá így...! - rázta meg a vállamat fél kézzel Lia. - Lehet, hogy csak egyszerűen ilyen. - vonta meg a vállát. - Ennyire...furcsa. Tény, hogy balhés, de te magad mondtad, hogy a tegnap este láttad, hogy ő igazából nem ilyen. Azt mondtad, van lelke. Szóval bármi lehetséges. Be positive! - hirtelen felkapta a fejét, mintha valami, problémáimmal kapcoslatos ötlet jutott volna az eszébe, de nem így lett: - Tényleg! Ez lehetne a kettőnk, illetve, öhm.. hármunk közti jelmondat. Be positive! De jó! - kiáltotta, miközben tapsolni kezdett örömében. 

Hiába voltam kicsit rossz passzban, ezen muszáj volt elnevetnem magam. Őszintén fogalmam sem volt róla, honnan van Liának mindig ennyi energiája és pozitív hozzáállása a dolgokhoz. Irigyeltem is tőle ezeket a tulajdonságokat. Be positive... Nem tudtam pontosan mit jelent a barátnők-közti-jelmondat fogalma, de ez valahogy tetszett. Én örültem volna neki, ha ettől tényleg mindig pozitív lenék, de arról elképzelésem sem volt, hogyan lesz Diából valaha egy teljes mértékben pozitív személy. Vicces volt elképzelni Diát, mint pozitív személyt. Vagyis, pontosabban, lehetetlen. 

 Mintha megérezte volna, hogy róla (is) szól a beszédtéma, meg is jelent a mögöttünk lévő képcső tetején, már nem pizsamában, hanem teljesen tökéletes és divatos öltözékben. Ezt egyelőre még nem tudtam tőle megszokni, ahogyan a megszokottnál sokkal göndörebb haját is furcsa volt látni. Hirtelen belegondoltam, hogyha ilyen hirtelen stílusváltáson esett át külső dolgok terén, akkor talán belsőleg is változhat?
 - Helló. - köszönt közömbösen, miközben odasétált a hűtőhöz, és kivett belőle egy doboz tejet. - Miért némultatok el? - kérdezte, majd teljesen komoly arckifejezéssel rám nézett. - Remélem nem dugdosod a drogos hülyegyereket valamelyik antik-szekrényetekben, mert ha megtalálom tudod jól hogy úgy tökön rúgom, hogy maximum már csak keresztapa lesz belőle. - közölte, és ugyanolyan érzelemmentes arckifejezéssel visszafordult a pulton lévő tejesdobozhoz.
 Ezzel megválaszolta a hangosan ki nem mondott kérdésemet. Nem, Dia nem tudna megváltozni, de nem is akartam, hogy változzon. Mindössze azt szerettem volna, ha legalább egy kicsit összebarátkozik Liával. Pontosabban, mint a legjobb barátnőmtől, elvártam tőle.

 Pár nappal később, pénteken az iskolapadban ültem, egy meglehetősen unalmas előadást hallgatva fizikaórán, mellettem a megintcsak tökéletesen kinéző Diával és a mögöttem ülő, továbbra is csendes és senkit sem zavaró Krisszel. 
Diától eddig is döglöttek a pasik, mint a legyek, de ezzel az új külsővel elérte, hogy tényleg mindenki legalább a suli top 3 csaja közé sorolja. Legalábbis ami a külsőségeket illeti. Azt senki sem szerette, ha a csaja magabiztosabb és - minden bizonnyal - erősebb is nála. 
 Krisszel pedig ahogy megláttuk egymást a suli udvarán kora reggel, azonnal egymás nyakába ugrottunk. Persze... De azért elképzeltem a jelenetet, miután leszálltam a buszról és megláttam, ahogyan a bejárat előtti lépcsőn ülve olvas. Természetesen az is lenyűgözött, hogy apámat leszámítva ő volt az első pasi, akit könyvet olvasni láttam. Tőle már minden lenyűgözött. Az aznap viselt gyűrött farmerja, a magasnyakú pulóvere, a haja, ami össze-vissza meredezett és tuti, hogy napok óta nem látott fésűt, az, ahogyan lapozott a könyvben, és... ahogyan észrevette, hogy elsétálok mellette, rám is nézett, arra viszont nem vette a fáradtságot, hogy köszönjön. Oké, ez annyira már nem volt lenyűgöző.
 Aznap nagy dolog történt az osztály, sőt, nem is; inkább a suli történelmében: Kriszt feleltetni merte az egyik tanár. Mindenki a legnagyobb meglepettséggel nézett felváltra a fizikatanárra és a leghátsó padban tétlenül ücsörgő fiúra. Soha, senki nem feleltette Szabó Krisztiánt, ha pedig meg merte tenni, akkor mindenki a legbátrabb tanárként könyvelte el. Lehet, hogy pont ez vezérelte a fizikatanárt is. Krisz a dolgozatai többségét teljesen kitöltetlenül adta be, vagy ha írt is valamit, maximum a kettes szintet érte el. Az olyan diák, aki nem tanul semmit, a szóbeli feleleteivel vagy saját magát alázza meg, vagy a tanárt. Róla nem lehetett elképzelni, hogy magát járatná le akárhogyan is, így érhetően nem feleltette soha senki.
 - Tessék? - nézett Krisz pislogva a tanárra. Nem is azon lepődött meg, hogy feleltetik, hanem hogy egyáltalán hallja a nevét. 
 - Jöjjön ki a táblához! - parancsolt rá a tanárunk, aki tényleg bátornak tűnt hirtelen. Kopasz, kerek feje és kifejezéstelen arca miatt még talán ijesztőnek is mondható lett volna. 
Krisz viszont... majdnem két méteres magasságával, reflexből zsebre-tett kezeivel, hanyag, kifejezéstelen, de mégis intelligenciát sugárzó arckifejezésével sokkal felsőbbrendűnek tűnt bárkinél. Számomra legalábbis, biztosan.
Fél percig csak álldogált ott, az ablakon kifelé bámulva. 
 - Elkezdhetné. - mondta nem túl kedvesen a tanár, mire felé fordult, és felvonta a szemöldökeit. 
 - Rendben. Melyik anyagból is? 
 - Sugárzás.
Krisz válaszul bólintott egyet, megköszörülte a torkát, és... és beszélt. A sugárzásról. Teljes 10 percen keresztül. A tanár továbbra sem adta fel, és egyszer beleszólt, de Krisz nem értett vele egyet, és kijavította. Ráadásul igaza is volt. A tanár számára ez már csak tetőzte a totális beégés gimis fogalmát.
 Akármennyire is nehezen mondta ki a tanár, Krisz végül egy jeles kíséretében ülhetett vissza a helyére, ahol továbbra is semmi mással nem törődve olvasott. Fogalmam sem volt mióta bámulom nyitva-maradt szájjal, és csak akkor fordítottam el a tekintetemet, amikor felnézett a könyvéből, egyenesen a szemembe, Dia pedig ezzel egyidőben nem túl gyengéden előrefordította a fejemet.
 Utáltam! Abban a percben egészen biztos voltam benne, hogy utálom a mögöttem ülő srácot. Utáltam, hogy éjszaka biztosan az imént rámvillantott kék szempárral fogok álmodni, és utáltam, hogy... 
 - Hé, ez a gyerek titokban okos! - ordibálta egy-két osztálytársunk a szünetben, Kriszre mutogatva, aki továbbra is úgy sétált végig a folyosókon, mintha ebből semmit sem vett volna észre. 
 Zavart, hogy ennyire tökéletes, és hogy szinte a létezésemről sem tud. 
 - Azt hittem odavagy érte. - szólalt meg mellettem Dia, miközben az egyik kezében egy kis tükröt tartva nézegette magát. Ilyet is akkor láttam tőle először. 
A folyosón álltunk, én pedig azt hiszem elég bosszús tekintettel néztem Krisz után, még akkor is, amikor eltűnt a szemem elől a nagy tömegben. Néhány szembejövő ismerős kissé ijedt tekintettel haladt el mellettem.
 - Persze, nem ellenzem ha legszívesebben te is megölnéd, de az arckifejezésed nagyon arról árulkodik, hogy ezt szíved szerint itt és most tennéd, csakhogy ez jelen esetben túl sok szemtanúval járna, így annyira nem ajánlom. - folytatta cinikusan a mondandóját, én pedig már el sem tudtam dönteni, kire haragszom. Mindenre haragudtam, de legjobban talán magamra, amiért magam sem tudtam eldönteni, mi a bajom.
 Egy bosszús, nyögés-szerű hangot kipréselve az ajkaimon hátat fordítottam a folyosón lézengő tömegnek, és a válltáskám pántját szorosan markolva igyekeztem a kijárat felé. 
 - Várj már meg! - futott utánam Dia. - Jó, most nehogy rám is bepöccenj, felőlem kinyírhatod most is, ha annyira szeretnéd! - tárta szét a karját, én pedig közben kiértem a suliudvarra, és akkor már nem bírtam tovább.
Gyorsan körbenéztem, hallótávolságon belül van-e valaki más, de az udvaron csak egy-két diák volt, ők is messze ahhoz, hogy hallják, amit mondok.
 - Nem tudom elviselni! Egyszerűen nem! - törtem ki, Dia pedig meglepetten pislogott rám. - Annyira őrjítően tökéletes, hogy... ááá! - kiabáltam, aztán mint egy elmebeteg, hisztis tinilány, dühösen magam mellé csaptam ökölbe szorított kezeimet, és a számon keresztül kezdtem fújtatni. Tényleg egy tinilány voltam, de ez nem egyszerű hiszti volt, hanem egy nagyon is komoly érzelemkitörés, aminek már rég ki kellett volna törnie. 
 - Nyugi! - közeledett felém Dia úgy, mintha valami állatkertből szökött vadállat lennék. - Első szerelem. Megértem. Elmúlik. - nézett rám...őszintén. Akaratlanul is összeráncoltam a homlokomat azon, hogy ezeket a szavakat mennyire komolyan mondta, minden tőle megszokott cinikusság és érzelemmentesség nélkül.
 Abban mondjuk biztos voltam (akartam lenni...), hogy szerelmes nem vagyok. Addig sosem voltam, nem tudhattam milyen, de nem is akartam tudni. Főleg nem akkor, ha ilyen érzés. Ha pedig ez az egész mégis szerelem volt, akkor biztos voltam benne, hogy nem mulandó dolog... és ettől is megőrültem.
 - Mi lenne, ha erőt vennél magadon és lenyugodnál, aztán visszasietnél velem a suliba, ugyanis... - a karórájára nézett. - fél perce megy a bioszunk. 
 - Remek! Még egy óra, amin ő is ott van. Már tudom mi hiányzott a napomból. - fontam keresztbe magam előtt a karjaimat, és továbbra is dühös képpel visszasiettem az épületbe. Dia mellettem tipegett, meglehetősen nehézkesen, újabban viselt tűsarkai miatt.
Az órára már teljesen megszokott arckifejezéssel, és egy hamis mosollyal sétáltam be, teljesen őszintének ható bocsánatkérések közepette a biosztanárnőtől a késésünkért. Szerencsére ő jófej tanár volt, így csak egy legyintéssel a helyünkre küldött minket. Ezen az órán Dia mindig a terem másik végében ült, mert a tanár ültetési-rendje szerint kellett helyet foglalnunk. Hirtelen nagyon zavart, hogy a két hellyel mellettem ülő Kriszhez közelebb vagyok, mint hozzá, de az óra végéig valahogy túltettem ezen magamat. 
És akkor jött az egésznek a legrosszabb része... pedig azt hittem, hogy ennél súlyosabb idegösszeroppanást már nem kaphatok.
 - A jövőheti órára páros munkában, minden pártól kérek egy legalább ötoldalas, érdekes dolgozatot egy bizonyos tájról. Azon belül bármiről, ami az adott tájhoz kapcsolódik. - közölte a tanárnő az óra utolsó három percében, majd elkezdte sorolni csak úgy találomra a párokat. - Cassie Miller és... kinek nincs még párja? - nézett fel a naplóból, mire öten feltették a kezüket. - Cassie és Krisztián. 
 Olyan erővel csaptam a padra, hogy majdnem minden szempár rám villant.
 - Melyik Krisztián?! - kérdeztem a szükségesnél kicsit hangosabban, mivelhogy balra tőlem ült egy Freier Krisztián, tőlem jobbra pedig... 
 - Szabó. - mutatott a tanárnő tőlem két hellyel jobbra. Nem követtem merre mutat, mert véletlenül sem szerettem volna, ha találkozik a tekintetünk. - A témátok a Velencei-tó, azon belül tényleg akármi. A következő pár... - folytatta, én pedig kezdtem homályosan látni. 
 Ez most tényleg megtörtént? És nem örülnöm kéne neki...? Nem, haragszom! Miért? Azért, mert a szünet közepén csak úgy egyszerűen elsétált a házamból, és egy szóval sem köszönte meg a történteket, sőt, azóta egy köszönést sem nyögött ki felém.
 Hirtelen felálltam a helyemről, a székem pedig nekicsapódott a mögöttem lévő padnak, de nem törődtem vele. Gyorsan a vállamra kaptam a táskámat, és sietősen az ajtó felé mentem. 
 - Még tart az óra! - figyelmeztetett a tanárnő, de a hangjából nem úgy lehetett kivenni, mintha tényleg érdekelné. 
Mit sem törődve ezzel, továbbra is kifelé tartottam. 
 - Diána, ez rád is vonatkozik! - szólalt meg megint a tanár, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy Dia is feláll a székéről. 
 - Nem érdekel. - válaszolt nem túl szépen, majd velem együtt kilépett a folyosóra. - Ennyire nem kéne kiakadnod! - förmedt rám, miközben én csak vágtattam a kijárat felé. 
 - De igen! - álltam meg az üres folyosó közepén. Pont abban a pillanatban megszólalt a jelzőcsengő, és ajtók nyílása hallatszott az egész épületben.
 - Nyugi, még csak nem is kell együtt dolgoznotok. Azt hiszed én majd együttműködök Emó-Erikával? Hahh! - nézett rám úgy mint egy idiótára. - Rákeresek az anyagra neten, kinyomtatom, átküldöm neki, aztán ha rábólint akkor kész is van. Meg akkor is, ha nem bólint rá. - vonta meg a vállát. 
Dia még mindig beszélt, amikor észrevettem, hogy a folyosó végén megjelenik a végzős biosz-csoport pár tagja is, köztük Krisszel, akivel véletlenül összeakadt a tekintetünk egy pillanatra. Őszintén reméltem, hogy abból a fél másodpercből kiérzett minden haragot.

 Órákkal később egyedül feküdtem az ágyamon. Anyu és apu valami ünnepi vacsorára mentek a baráti-körükkel, mivel megint bejött valami üzletük, vagy tudom is én hogy mi...
Suli után Dia még próbált beszélni velem, de húsz perc után feladta, amikor rájött, hogy igazából nem is nagyon koncentrálok rá. Lia is felhívott, mi újság veled-címszóval, így elmeséltem neki az egész aznapi dolgot, ő pedig egyetértően vélekedett a kavargó érzéseimről.
 Akkor, este nyolckor pedig egymagamban fetrengtem, próbáltam felfogni saját magamat és a változó, logikátlan hangulatingadozásaimat, amikor megszólalt mellettem a csengőhangom. Arra számítottam, hogy anya jelenti be, kicsit hosszabbra nyúlik a party, ezért később érkeznek csak meg - ami a te akkor már rég alszol-t jelentette, de a kijelzőn egy ismeretlen szám volt. Felvettem. 
 - Igen? 
 - Ki vagy? - szólalt meg egy túlságosan is ismerős hang a vonal másik végén. Nagy meglepettségemben hirtelen felültem az ágyban
 - Te ki vagy? - kérdeztem. Tudtam, hogy ki az, csak nem tudtam elhinni.
 - Cassidy Miller, ha jól sejtem. - hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Ennyire nevetséges lennék, vagy mi van? 
 - Te meg Titokban Okos Krisz. - mondtam teljesen semleges hanglejtéssel, mire halkan nevetni kezdett. - Honnan tudod a számomat? - Egyszer már beszéltem vele mobilon, és akkor is feltettem neki ugyanezt a kérdést.
 - Titok. - felelte ismét. - Ha jól emlékszem, közös munkát kaptunk biológiára. - váltott témát.
 - Jól emlékszel. - sajnos.-tettem hozzá magamban.
 - Tudom. Hétvégén elutazom a haverom családjához. - elhallgatott. 
 - És...? - értetlenkedtem. Ehhez nekem mi közöm?
 - És a Velencei-tóhoz. 
Már majdnem megismételtem értetlenkedő kérdésemet, amikor hirtelen leesett, hogy mit akarhat. Tágra nyíltak a szemeim, és a hangomból sem tudtam teljesen elrejteni az izgatottságomat. Reméltem, hogy ez nem tűnik fel neki. 
 - Jól sejtem, hogy...? 
 - Igen, ha gondolod, eljöhetnél. A pontos és jó munka érdekében. 
Dia azt mondta, Kriszt úgysem fogja érdekelni ez az egész dolgozat-dolog. Hát, úgy tűnik, hogy mégis...Azt tanácsolta, ne is kommunikáljak vele ezügyben, és egyszerűen csak csináljam meg egyedül az egészet, maximum ő majd átjön segíteni.
 - Oké. - válaszoltam magabiztosan. - A jó munka érdekében. - tettem hozzá.
 - Rendben. Holnap délután kettő, egész hétvégére pakolj. 
 - Oké. Jó éjt. - mondtam, majd gondolatban fejbecsaptam magamat a válaszomért és a hirtelen támadt kedvességemért is, amit minden bizonnyal nem is fog viszonozni.
Hosszú pillanatokig nem szólt semmit, úgyhogy amikor beleszólt, már azt hittem, rég letette: 
 - Jó éjt.