Az éjszaka meglepően nyugalmasan telt. Krisz többet nem mászkált félig kómás állapotban a - továbbra is nyitva álló - ajtóm előtt, hogy azt higgyük, a lépcsőhasználat helyett a korláton átszédülve szeretne lejutni az alsószintre. Dia is viszonylag normális volt az este további részében - már amennyire ő normális tud lenni. Ez alatt azt kell érteni, hogy tartóztatta magát a Lia felé vetett, nem éppen ellenséges, de egyértelműen nem barátságos pillantásoktól, és nem mondogatta túl gyakran, hogy "nem hiszem el hogy beengedted azt az állatot a házatokba", célozva ezzel Kriszre.
Igazából utáltam az óriási, majdnemhogy duplafranciaágy-méretű ágyamat, de kétségtelenül jól jön egy ilyen, amikor egyik barátnőd - valami ismeretlen okból kifolyólag - nem tudja, vagy nem akarja elviselni a másikat, így közéjük kell feküdnöd éjszakára, nehogy valami olyan történjen, amiből esetleg rendőrségi ügy lehet. (Na jó, az azért biztosan nem történt volna, de jobbnak láttam elővigyázatosnak lenni.)
Reggel arra nyitottam ki a szememet, hogy valami vegyes hangokkal teli zajt hallok már hosszú percek óta. Időbe telt, mire fel tudta fogni az agyam, hogy valaki teljes erőből veri a szomszéd szoba ajtaját, és kiabál valamit.
- Mondom hogy nem jó vicc! Esküszöm idehugyozok! - egyértelműen Krisz volt az, aki miatt pontban fél hét után öt perccel keltem fel. Az ablakomat vékony függönyök takarták, de még így is láttam, hogy odakint viszonylag sötét van még, és a Nap épphogy csak elkezdett előbújni.
Krisz továbbra sem hagyta abba az ajtó folyamatos ütését - Hogy nem fájhat az ökle...? - Úgyhogy erőt vettem magamon, és anélkül, hogy barátnőimről lehúztam volna a takarót, lassan kimásztam az ágyból, és futva indultam meg a másik szoba felé.
Óriási hálát éreztem abban a pillanatban anyu és a berendezési-tehetsége iránt, amikor a két ajtó közti tükörben észrevettem a teljesen elaludt frizurámat, és megtorpantam ijedtemben. Oké, bármennyire is lenne sürgős, hogy megelőzzem azt, hogy a barátnőim is ennyire siralmasan korán felébredjenek a szünet közepén, valamint hogy Krisz ne törje el az összes ujját, visszarohantam a szobámba, és gyors, fájdalmas mozdulatokkal rendbe tettem a hajamat. Lehet, ha múmia-ként nyitottam volna ajtót Krisznek, meggondolta volna magát azt illetően, hogy ki szeretne-e jönni.
- Valaki nyissa már ki! - kiabálta, úgyhogy ismét odarohantam az ajtóhoz, és egy gyors mozdulattal elfordítottam a zárban hagyott kulcsot, majd kinyitottam az ajtót.
Azt hiszem, valami olyasmire számítottam, hogy eszét vesztve rohan majd ki a szobából - talán a házból is - és még talán fel is lök, de ehelyett csak leengedte maga mellé továbbra is ökölbe-szorított kezeit, és fejét kicsit oldalra billentve bámult rám.
- Szia. - nyögtem ki, mert kezdtem kicsit kínosnak érezni a beállt csöndet.
Nem válaszolt. A nagy hallgatásban volt időm megirigyelni, hogy az ő haja még elaludva és teljesen szétállva is irtószexi.
- Ne sminkeld magad. - szólalt meg végre.
- Tessék? - néztem rá meghökkenve.
Alig láthatóan megrázta a fejét, és kikerülve engem kilépett az ajtón.
- Igazán szívesen beszélgetnék veled... - ezt kissé visszafogott iróniával mondta, ami picit szíven ütött. - ...de rohadtul fáj a fejem, egyelőre fogalmam sincs hogyan kerültem ide, egész eddig az sem ugrott be hogy hol, vagy kinél vagyok, és sürgősen találnom kell egy mosdót. - hadarta, majd továbbra is kifejezéstelen arccal , némán nézett rám. Amikor nem válaszoltam, hozzátette: - Szóval...? - tárta szét a karját. - Mosdó? Hol?
Kicsit megráztam a fejemet, mintha csak akkor tértem volna magamhoz, és a folyosó felé bökve válaszoltam: - Arra, a harmadik ajtó.
További szavak nélkül, sietősen a mutatott ajtó felé indult. Fogalmam sem volt, mit csináljak, úgyhogy csak álldogáltam ott percekig. Legszívesebben visszamentem volna aludni, de Kriszt nem hagyhattam egymagában mászkálni a házunkban. Arra pedig pár pillanattal azelőtt jöttem rá, hogy Krisz egy bunkó, és talán tényleg nagy hiba, hogy életem első olyan sráca, aki tényleg tetszik (enyhe kifejezés), pont ő. Nem baj... - mondtam magamban. - ... egyszerűen kizavarom a házból, és ismét visszatérünk a nem-is-ismerjük-egymást kapcsolatunkhoz. De legalább volt valamiféle kapcsolatunk, még ha nem is volt túl fényes az én szemszögemből.
Ajtónyílás hallatszott. A baj csak az volt, hogy nem az emeleten, hanem egyértelműen a ház bejárati ajtaja nyílt ki, korántsem akkor, amikor számítottam rá. Ha jól számoltam, még legalább 10 órának kellett volna eltennie eddig a hangig.
Ajtózáródás és kulcscsörgés, bőrönd kerekeinek csikordulása a túlfényesített fapadlón... szüleim egyike túl korán ért haza. A hirtelen felismeréstől azonnal kiszállt belőlem az összes álmosság. Először a szobám felé néztem, és a nyitott ajtón keresztül meg tudtam állapítani, hogy még Lia és Dia is alszik. A folyosó másik vége felé néztem, hogy megbizonyosodjak róla, Krisz még nem végzett. A zuhanyrózsából ömlő víz hangja nem erre utalt, így volt rá időm, hogy két másodperc alatt visszafussak az ágyamhoz, és egy jól irányzott ugrórepüléssel Dián landoljak. Szegény lány azt sem tudta hol van, amikor arra ébredt, hogy rajta ülve, a vállát rángatva megállás nélkül beszélek hozzá.
- Mi van?! - förmedt rám.
- Anya vagy apa hazajött! Légyszi!
- Mit légyszi? - értetlenkedett.
- Kééérlek!
- De mit?!
- Nem tudom, három másodperc alatt ki kell találnunk valamit, mert ha meglátják megölnek!
- Kit látnak meg...? - kérdezte, majd hirtelen tágra nyílt a szeme. - Még mindig itt van? Most komolyan?!
Olyan hirtelen pattant ki az ágyból, hogy lerepültem róla, és a padlómon értem földet, de nem volt időm arra, hogy a fenekembe nyilaló fájdalommal törődjek.
- Egy jól irányzott pörgőrúgással kellett volna szétzúznod a mogyoróit, mielőtt kitessékeled a házból! - hőbörgött tovább, miközben hosszú léptekkel kifelé indult a szobámból. Felpattantam a földről, és utánafutottam.
- Most mit csinálunk? - néztem rá aggodalmas arccal.
- Hol van most?
- Ki?
Hosszan sóhajtva, lenéző arckifejezéssel nézett rám.
Jó, azért nem vagyok teljesen hülye: gondolhatott volna anyámra vagy apámra is. Vagy nem...?
- Ott, a fürdőben. - mutattam a mosdó felé.
- Menj be hozzá, én elintézem. - közölte, majd meg is fordult, és a lépcső felé indult.
- Mi? - kérdeztem megdöbbenésemet kicsit sem leplezve.
- Ha jól hallom apud lent dudorászik a konyhában. - mondta, én pedig csak ekkor hallottam meg, ahogyan apám ismerős hangja dörmögi az egyik Guns 'n' Roses-dal refrénjét. - Lemegyek elintézni, neked meg annyi dolgod van, hogy bemenj a fürdőbe, és ne is gyere ki addig, ameddig nem szólok. Így már érted, vagy el is betűzzem?
Válasz helyett kerekre tágult szemekkel, alig észrevehetően bólintottam, tudatára adva, hogy nem kaptam sokkot. A következő pillanatban Dia el is tűnt, amint futtában a lépcső felé kanyarodott, én pedig továbbra is kissé meghökkenve a fürdőajtóhoz mentem. Odabent már nem folyt a víz.
- Be fogok menni, úgyhogy menj vissza a zuhanyzóba, vagy takard el magad! - mondtam olyan hangerővel, hogy a lentiek ne, de Krisz meghallja.
Amíg valami válasz-szerűségre várakoztam, hallottam ahogy Dia jó reggelt kíván apámnak, és teljesen barátságos hangnemben kérdezősködni kezd hogylétéről és - az őt valószínűleg cseppet sem érdeklő -, feltehetőleg elmaradt konferenciájáról.
-Hallasz? - Szóltam be a kulcslyukon ismét. Még fél percig álltam az ajtó előtt, majd mikor Dia direkt a kelleténél hangosabban közölte apámmal, hogy segít neki felvinni a cuccait az emeletre, egyszerűen berontottam.
Krisz a tükör előtt állt egy szál, a derekára kötött fehér törölközőben, és a tükörképén láttam, ahogyan tágra nyílt szemmel néz rám. Pislogott párat, majd levette rólam - pontosabban a tükörképemről - a tekintetét, és lehajolt, hogy megmossa a kezét.
- Észrevettem, hogy nincs kulcs a mosdóajtóban, de azt nem gondoltam, hogy nálatok szokás csak úgy rárontani a másikra. - mondta teljesen közömbösen.
- Azért nincs kulcs a zárban, mert ez a saját fürdőm, és csak én használom. - közöltem, ügyelve arra, hogy a mondat közben végig megtartsam a nyugodt-hangnemet.
- Ja, hogy saját fürdőd is van. - bólintott túljátszott elismeréssel a hangjában. - Elnézést Hercegnő, nem tudtam.
A Hercegnő kifejezést hallva szívesen bemostam volna neki egyet. Ez még a Hawaii Barbie-nál is rosszabb volt, még ha annak nem is értettem a jelentését. Mindennél jobban idegesített, ha valaki a szüleim pénze miatt egy luxus-barbinak tartott, de igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. Mivel nem mondtam semmit, ismét ő szólalt meg:
- Annyira pofátlan nem vagyok, hogy a fogkefédet is használjam, de a fogkrémed és a tusfürdőd kissé megfogyatkozott, annak érdekében, hogy ne legyen alkoholszagom. Gondolom az a te közeledben nem igazán elfogadott. - fordult felém, két karjával a háta mögött támaszkodva a mosdókagylón.
A fogaimat csikorgattam zavaromban és idegességemben egyaránt. Ilyen helyzetekben mindig ezt csináltam. Egyrészt idegesített, hogy jelenleg úgy viselkedik velem, mint egy barom, másrészt idegesített az is, hogy ennek ellenére ájulásközeli állapotba kerültem vékony, de izmos felsőtestének és pimasz félmosolyának látványától.
- Nem vagyok hercegnő. - szűrtem a fogaim között, most már kicsit sem színlelve nyugodtságot. A folyamatosan kalapáló szívem miatt ez amúgy sem ment volna.
- Nem-e? - emelte magasba a szemöldökeit, szélesebben elmosolyodva. Hátranyúlt, és kivette a fogkefémet a tartópohárból. - Bár, most, hogy mondod... meglep, hogy nem rózsaszín a fogkeféd. - emelte magasba a kezében tartott, világoszöld színű kefét.
- Attól, hogy a szüleim gazdagok, és akaratom ellenére is megadnak nekem minden olyat, amire semmi szükségem, nem vagyok hercegnő! - Az utolsó szavak közt pármásodperces szünetet tartva lépkedtem előre, amíg alig pár centre nem voltam tőle. Abban a pillanatban igazán fenyegetőnek éreztem magamat, de az, hogy még csak meg sem mozdult, mikor odasétáltam elé, nem épp' erre utalt.
Továbbra is előtte állva vártam a reakcióját. Egy hosszú percig csak összeráncolt homlokkal bámulta az arcomat, én pedig kitartóan álltam a tekintetét, bár kék szemeinek látványa ebben nem sokat segített. Abban a percben hálát adtam apámtól örökölt kreol bőrömért, és azért, hogy nem látszik meg rajta a pirulás, hiába éreztem úgy, hogy ég az egész fejem.
- Rendben. - mondta egyszerűen, majd hátat fordított nekem, és visszatette a fogkefémet a helyére.
Ekkor meghallottam, amint apa és Dia elhaladnak az ajtó másik oldala előtt, és Dia direkt olyan hangosan beszélt hozzá, hogy bentről még csak véletlenül se hallatszanak ki árulkodó hangok. Apa mindig tudta, hogy Diával nincs minden rendben, de akkor tényleg azt hihette, hogy a lány egyáltalán nem 100-as.
- Nem tudod hogyan horzsoltam le ennyire a kezemet? - mutatta Krisz a tükörbe a tenyerét, ami csakugyan elég durván le volt horzsolva.
Pár pillanat gondolkodásba beletelt, mire válaszolni tudtam.
- Hát, gondolom, amikor elestél a lépcsőn. - vontam meg a vállamat.
- Aha. - nézegette tovább a kezét, majd ismét leöblítette hideg vízzel. - És az orrnyergem is azért fáj? - kérdezte teljesen közömbösen.
- Gondolom, igen. Elég durván lefejelted az egyik lépcsőfokot. - vigyorodtam el akaratlanul is.
Egy pillanatra felnézett a tükörbe, és a vigyorom láttán kissé ő is elmosolyodott. - Fantasztikus. - mondta.
A következő egy-két percben egyikünk sem szólalt meg. Ő az orrnyergét dörzsölgette - jól láthatóan tényleg fájt neki -, én pedig gondolkodtam.Eszembe jutott minden, amit előző este mondott nekem, amikor még nem volt teljesen az alkohol hatása alatt.
- Most hova fogsz menni? - kérdeztem elkomolyodva.
- Hogyhogy hova fogok menni? - nézett rám egy pillanatra, majd tovább is vitte volna a tekintetét, de látva komolyságomat, inkább elfordult a tükörtől, és egyenesen rám nézett.
- Semmire sem emlékszel tegnapról...? - kérdeztem halkan, kissé célzatosan. Igen, az a csók is eszembe jutott...
Csak pár pillanat múlva válaszolt.
- Nem. - és ezzel egyértelműen le is zárta a témát. - Most viszont, ha nem bánod, visszaöltöznék. - mutatott a földön heverő ruháira. - Persze, engem nem zavar a társaságod, de lehet, hogy...
- Oké, értem - vágtam a szavába -, de nem mehetek ki.
- Mert...? - kérdezte fél szemöldökét megemelve.
- Mert apám már ma reggel hazaért, amikor úgy volt hogy csak este fog. És addig nem mehetünk ki, ameddig Dia nem jelez.
Nagyokat pislogva gondolkodott a hallottakon, majd bólintott egyet.
- Rendben. De én akkor is átöltözöm. - nyúlt a ruháiért.
- Ne már! - sziszegtem, miközben az ajtó felé fordultam. Habár, igazán nem bántam volna, ha véletlenül megpillantok dolgokat, de volt bennem annyi tartás és erkölcs, hogy elforduljak.
Biztos, hogy több mint 2 perce álltam ott szótlanul, és minden bizonnyal égővörös fejjel, amikor Dia végre kopogtatott az ajtón, és a hozzáillő goromba stílusával megszólalt az ajtó túloldalán:
- Szabad a pálya, apád azt mondta elmegy aludni, mert a vonaton nem tudott. Rám már ne számíts, én is alszom. - hogy ezt nyomatékosítsa, erőltetetten és jó hangosan ásított egyet.
Egy gyors mozdulattal kinyitottam az ajtót, becsuktam magam mögött, és karon ragadtam Diát.
- Várj! Most nem alhatsz vissza! - mondtam inkább kérlelően, mint parancsolóan.
Néhány pillanatig csak rám meredt, majd nagyot sóhajtva vágott egy grimaszt, és lerázta a kezemet a karjáról, hogy keresztbe tudja fonni a karjait a mellén.
- Sokba kerül nekem ha idiótákkal barátkozom.
Csúnyán néztem rá, mire megenyhültek az arcvonásai és elmosolyodott. Azért, nem hittem, hogy kettőnk közül én lennék a dilisebb... de ez részletkérdés.
- A vöröskét viszont ne keltsük fel. - bökött Lia felé a válla felett. - Zavar a jelenléte.
Erre már tényleg teljesen komolyan néztem rá mérgesen. Hogy nem lehet egy olyan személyt kedvelni, mint amilyen Lia...?
Próbáltam nem odafent jelenetet rendezni, ahol apa és Lia aludt, Krisz pedig feltehetőleg mindent hallott. Ellenkezése ellenére karon ragadtam Dit, és elkezdtem lefelé húzni a lépcsőn. Persze, sokkal erősebb volt nálam, így a lépcső felénél megelégelte a dolgot és ismét kirántotta a karját a kezemből.
- Tudok menni magamtól is, na! - vágott dühödt képet, de azért követett egészen a konyháig.
Többször is aludt már nálunk, és én is náluk, így már megszokásból vettem elő a müzlis-dobozt és egy doboz tejet a hűtőből. Mindketten müzlit szoktunk reggelizni.
- Szóval? - nézett rám várakozón Dia, miközben azt nézte ahogyan előveszek két tálat. Igazából kicsit sem volt kedvem vagy étvágyam a reggelizéshez, de ez legalább ürügy volt arra, hogy lent beszélgessünk.
- Miért vagy ilyen Liával? - támaszkodtam rá mindkét kezemmel a konyhapultra, és farkasszemet néztem Diával. Mivel nem válaszolt, újból megkérdeztem: - Miért?
Sóhajtott, majd elhadarta egyszerre az összes mondandóját:
- Mert igaz, hogy egyáltalán nem vagyok rá féltékeny, mivel nincs mire, vagy miért, de egyértelmű, hogy vele helyettesítettél amíg volt ez a... kisebb összetűzésünk. Ezen kívül konkrétan úgy néz ki, mint valami címlapmodell, és tudod, hogy az ilyesmi rossz hatással van az egómra. Persze, nem zavar annyira, csak... hogy mondjam. Irritál. És ha ez még nem lenne elég, tudod hogy egyáltalán nem tolerálom a reménytelen lamour-odat azzal a tökfilkóval ott az emeleten, de ha talán jobban kinyitnád a szemedet, észrevennéd hogy a vöröskének egyértelműen bejön a pasijelölted. - Mindezt olyan gyorsan mondta el, hogy utána ki kellett fújnia magát.
Dia egyértelműen féltékeny volt, bár ezt soha sem mondtam volna csak úgy el neki, mert az súlyosan sértette volna az önérzetét, vagy esetleg Dia sértette volna a testi épségemet... Ki tudja?
Megemésztettem a hallottakat, és mosolyogva tejet öntöttem az egyik müzlis-tálba, amit Dia elé toltam.Csak ezután válaszoltam - vele ellentétben - lassan.
- Dia... először is. Már csak azért is bírhatnád, mert konkrétan majdnem ugyanaz a nevetek. Szerintem ez tök jó! - mosolyogtam rá, mire vágott egy fintort.
- Igen, ezt elfelejtettem felsorolni a negatívumok közt. - közölte tovább fintorogva.
Csak egy szemforgatással reagáltam erre a mondatára, majd folytattam: - Másodszor. Liát még a nyáron ismertem meg, amikor köztünk még minden happy és rózsaszín volt. Illetve, tekintettel az akkori állandó öltözékedre, inkább minden fekete volt, de ez csak részletkérdés. - vigyorogtam rá, de most ő forgatta a szemeit, és fejével olyan mozdulatot tett, mintha unná amit mondok. - Harmadszor: Lia tényleg modell. Csak másodállásban, de akkor is az. Az egódat igazán, őszintén sajnálom, de te is és én is tudjuk, hogy lerombolhatatlan. Negyedszer: Semmiben sem vagyok annyira biztos, mint abban, hogy Liának egyáltalán nem jön be úgy "az a tökfilkó". - idéztem a szavait. - Ötödször:..
- Állj! - szólt közbe, mivel megtalálta az első olyan pontot, amibe jó eséllyel beleköthet. - Miért vagy te ebben annyira biztos?
- Hidd el, hogy igazam van. - mosolyogtam rá. - Liának egyáltalán nem... az ilyen típus jön be. - fogtam rövidre, és úgy tűnt, ha nem is teljesen, de valamennyire sikerült meggyőznöm Diát efelől is.
- Tehát, van még esetleg valami bajod Liával, vagy...?
- Nincs. - vágott ismét a szavamba. - De mi volt az ötödik?
- Milyen ötödik?
- Az ötödik pontot nem mondtad el. - forgatta ismét a szemeit.
- Ja! Hogy ne hívd vöröskének. - ráztam meg a fejem.
- Miért? Vörös! - tárta szét Dia a karjait.
- Te meg szőke.
- És? - nézett rám értetlenül.
- Épp ez az! Semmi furcsa nincs egyikben sem! - mondtam félig nevetve, miközben széttártam a karjaimat, és így pár karika alakú müzliszem lerepült a kanalamról.
Dia még pár pillanatig értetlenül nézett rám, de látva a bénaságomat, és azt, ahogy elindulok feltakarítani a tejcseppeket és a müzlit a padlóról, ő is elnevette magát.
Épp félig lehajoltam a konyhaajtóig elrepült müzlikarikáért, amikor észrevettem, hogy valaki áll a lépcsőn. Hirtelen felkaptam a fejemet, és Kriszt láttam a lépcsőn állni.
- Te mióta állsz itt? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
- Elég ideje ahhoz, hogy végighallgassam a számomra érthetetlen lányos-beszélgetéseteket. - vonta meg a vállát hanyagul.
Éreztem hogy megint ég az egész arcom, és szinte kétségbeesetten próbáltam visszagondolni arra, hogy elhangzott-e valami árulkodó dolog a beszélgetésünkben. Kimondta valamelyikünk a nevét...?
- Nem mintha érdekelt volna. - nyugtatott meg Krisz, miután észrevette az arcomra is kiült nyugtalanságot. - Na, kössz a szállást, meg minden, de én most léptem. - mutatott az ajtó felé, és megindult lefelé a lépcsőn.
Hirtelen megint eszembe jutott, mi mindent mondott arról, hogy nem akar hazamenni a nevelőszüleihez.
- Várj...! - szóltam utána, amikor a kilincsért nyúlt. Kérdőn fordult vissza felém. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok mondani. - Ha szeretnél, akkor reggelizhetnél itt, vagy ilyesmi. - nyökögtem. - Legalábbis egy-két órát még nyugodtan itt lehetsz... - vontam meg a vállam egy halvány mosoly kíséretében. Biztos voltam benne, hogy apa legalább a délelőttöt végigaludja.
Elmosolyodott, és válaszra nyitotta a száját, amikor Dia kikiabált a konyhából:
- Ha felajánlasz neki még egy éjszakát, akkor vele együtt rugdoslak ki a saját házadból!
Erre ismét csak egy hosszú levegővétellel és egy szemlesütéssel reagáltam, Krisz pedig mosolyogva intett egyet, és egyszerűen kisétált az ajtón, majd végig a kerten, és végül a kapun is túljutva eltűnt az utcában.
Bármennyire nem akartam, egy csomó ahhoz hasonló gondolat suhant át a fejemen, amit nem akartam: egyszer beszélt velem teljesen őszintén, de csak én emlékszem rá. Egyszer megcsókolt, de holtrészeg volt, és nem emlékszik rá. Most pedig csak úgy eltűnt a kapunk túloldalán, és ki tudja, hogy leszünk-e valaha ennél a se nem ismerős - se nem barát kapcsolatnál többek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése