I. fejezet

A nevem Cassidy Grace Miller, röviden és egyszerűen csak Cassie. Hosszú, barna hajam, barna bőröm és szintén barna szemeim vannak, tehát; teljesen átlagosnak vagyok mondható.
Ettől függetlenül a gimi népszerű diákjai közé tartozom. Ennek oka talán az, hogy én vagyok az egyetlen, aki másik kontinensen született, és a legtöbb tanár által helyesen soha le nem írható névvel rendelkezik. 
17 éves végzős vagyok. Életem első öt évét Londonban töltöttem, bár abból az időszakból alig emlékszem valamire. Apám angol származású, sötét hajú és barna bőrű, negyedrészben afrikai, szóval feltehetőleg tőle örököltem természetes kreol bőrszínemet. Anya magyar, világos bőrrel, kék szemekkel és vállig érő, szőke hajjal. Hát, nem mondhatni, hogy rá ütöttem. 
 Utolsó gimis évemet teljes mértékben a tanulásnak szerettem volna szentelni, de a sors végül változtatott az ezzel kapcsolatos álláspontomon. Azt, hogy jól tette-e, vagy sem, mindenki eldöntheti.

 Ugyanolyan első tanítási nap volt, mint a többi. Egész meleg, őszi nap. 
Egyetlen dolog, amitől különbözött ez a sulikezdés a többitől, az osztályfőnök mellett álló, kapucnis srác volt. Kifejezéstelen arccal nézett végig új osztálytársain, miközben egyik kezével a fél vállán hanyagul lógó táskáját fogta, másik kezét pedig a zsebében pihentette.
Csaba bá' hangosan megköszörülte a torkát, jelezve, hogy mindenki hagyja abba a sugdolózást, mivel beszélni szeretne.
  - Ő itt Szabó Krisztián, az új osztálytársatok. - mutatott fél karjával a magas, fekete farmert és szürke pulcsit viselő srácra, aki továbbra is mozdulatlanul bámult kifelé az ablakon. Lazán fejére húzott kapucnija alól kilátszott hosszú, kuszán álló, fekete haja. Az ofőnk kissé lenéző stílusban folytatta a mondanivalóját: - Megszólalni úgy tűnik nem akar. Bemutatni én sem fogom; legtöbben már talán ismeritek, ugyanis nem először kezdett neki a végzős évnek. Kérlek ülj le! - mutatott a mögöttem lévő padra, mire a srác szótlanul elindult a mutatott irányba, és leült mögém. Amikor elment mellettem, véletlenül találkozott a tekintetünk: sűrű, fekete szempillái és világoskék szemei voltak.
  - És megköszönném ha levennéd a fejedről azt a kapucnit! - szólt utána még egyszer az ofő. - Köszönöm!
 Jelentőségteljesen összenéztünk a mellettem ülő Diával. Három másodpercig tartó egymásra bámulásunkkal megbeszéltük, hogy kibeszélnénk az új srácot, ha nem mögénk ültették volna le.
Dia három teljes éve a legjobb barátnőm. Illetve, annak mondható, mivel legtöbbször együtt lógunk. Főként derékig érő, hullámos, szőkésbarna hajának, mogyoróbarna szemeinek és tökéletes arcának köszönheti népszerűségét a suliban. Konkrétan úgy néz ki, mint egy fullextrás barbibaba, leszámítva, hogy messziről kerüli a rózsaszínt. Sőt, általában fekete bőrcuccokat visel, és minden álma, hogy ha betölti a 18-at, megkapja élete első motorját. Meg, persze a jogsiját. Tehát, ő a suli rocker-barbija. Így hogy ne lenne népszerű?
 Az osztály főattrakciói viszont nem mi voltunk, hanem a terem másik végében ülő hajlakk-egyesület. Vagyis, az a három festett szőke, akik miniszoknyán és vékony, semmit sem takaró topon kívül semmilyen ruhaneművel nem rendelkeznek, valamint az is megkérdőjelezhető, hogy tényleg szorult-e beléjük annyi intelligencia, hogy eljussanak a gimi utolsó évéig, vagy apuci pénztárcája esetleg kicsit belesegített a dologba. Velük általában senki sem kommunikálhatott, mert felsőbbrendű lényeknek számítottak. Legalábbis szerintük biztosan.
 Az osztály többi része csak a szokásosból állt: átlagos külsejű fiúk, akik a tanórák nagy részét végigaludták, vagy ha képesek is voltak ébren maradni, igyekeztek minden tanárnál elérni, hogy óra végéig migrént kapjanak. Összesen két egész helyes srác volt, Zoli és Zsolti, akik ikrek voltak. Teljesen ugyanúgy néztek ki, és mindent mindenhol együtt csináltak, így általában egyik csaj sem mert rátapadni bármelyikre is. A lányok közt persze megvoltak az első padban ülő, szemüveges stréberek is (akik egyébként egyértelműen az egész osztály legjófejebbjeinek bizonyultak), a sarokban búsuló emós lány, meg a teljesen átlag-csajok.
 Az aznapi órák kíméletesek voltak: csak matekon kellett már első órán tanulnunk, a többi tanár viszont még a nyári szünetünkről is kérdezett, és még házit sem adtak. A mögöttem ülő új srác egyszer sem szólalt meg, és minden szünetben ő vágtatott ki elsőként a teremből, aztán eltűnt valahol a gigászi-méretű iskolában. Fura egy srác volt, az biztos. Ha festette volna magát, talán őt is emónak nézte volna mindenki.
 Az utolsó óra végét jelző csengő hallatán mindenki egyszerre ugrott fel a helyéről. Mivel elfelejtettem, hogy az új srác pont a padom mellett szokott átvágtázni, óvatlanul léptem ki a padok közti sorba, és így összeütköztünk.
 - Bocs! - pár másodpercig a szemembe nézett, és ettől a hirtelen közelségtől valahogy nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Hátralépett, és fél karját előrenyújtva jelezte, hogy előreenged. 
Válasz helyett csak bólintottam, és vissza se nézve rá kisétáltam a teremből. 
 Amikor már a suliudvaron hazafelé-indulók tömegében voltunk Diával, úgy éreztem muszáj rákérdeznem, tud-e valamit erről a fura srácról. 
 - Dia... 
 - Hmm? 
 - Te ismered ezt a Krisztiánt? - kérdeztem ránézve, de ő ahelyett, hogy visszanézett volna rám, a telefonján pötyögött valamit. 
 - Kriszt? - kérdezte, még mindig az iPhone-ja képernyőjét bámulva. 
 - Őt. 
 - Ühüm. Tavaly év elején jött a suliba, akkor is végzős volt. 
 - Ideköltözött valahonnan máshonnan, vagy mi?
 - Nem tom. - vonta meg a vállát, majd szegecses bőrkabátja zsebébe tette a mobilját. - Úgy tudom senkivel sem igazán beszél, legalábbis Tomiék ezt mondták. Sőt, szünetekben is egyedül van, suli után meg az utcákon csavarog. 
 Tomiék alatt érteni kell egy csapatnyi menő, bőrkabátos tavalyi végzőst, akik betöltötték a tizennyolcat, és új motorjaikkal vagy autóikkal villogtak a suli parkolójában. Vagyis, azokat, akikkel Dia -sajnos - szívesen lógott. 
 - Szóval, ő ilyen rosszfiú típus? - kérdeztem. 
 - Mondhatni. - vonta meg ismét a vállát. - De inkább titulálnám depressziós lelkibetegnek. Vagy, az is lehet hogy valami drogcsempész. - mosolygott. 
 Miközben visszamosolyogtam rá a legerőltetebb-fajta mosolyommal, felszálltunk a - kivételesen időben megérkező - buszra. 
 - Még két hónap, és nem kell ezen a koszos négykerekű szaron utaznom. - fintorgott Dia, miközben leültünk valahol a busz hátuljában. - Képzeld el, ahogy hazamotorozom! Lobogna a hajam, meg minden! - Úgy éreztem, hogy ezeket a mondatokat sokkal inkább magának mondja, mint nekem. Nem mintha nem hallanám ezt tőle minden egyes hazabuszozáskor, de ahogy az ablakon kinézve mereng efféle gondolataiban, nagyon úgy tűnik, hogy csak hangosan gondolkodik. 
 - Hú, nekem nagyon bejönnél motoron, cicababa! - röhögött mögöttünk valami magát alfahímnek képzelő, tizenegyedikes srác. 
A cica és a baba kifejezések voltak azok, amiktől Dia annyira meg szokott illetődni, hogy nyugodtan és moderáltan közölte az őt így nevezővel, hogy ne merészelje többet így hívni. Ha viszont e két szó egyszerre szerepelt egy neki szánt mondatban, kevésbé moderáltan tette ugyanezt; sokszor olyan csúnya szavakat is használt, amelyeket talán még az alvilágban sem hallott senki. 
 Amikor Dia a jól kifejlesztetten ijesztő sorozatgyilkos-arckifejezésével lassan hátrafordult, már tudtam hogy mi következik. A dolgokat nem részletezném, de a lényeg, hogy a mögöttünk ülő 4-5 srác megszeppenve ülte végig az út további felét, és még egymással sem mertek beszélgetni. 

 - Hahó, megjöttem! - kiabáltam, miközben visszazártam a bejárati ajtót. 
Mivel választ nem hallottam, feltételeztem, hogy senki sincs otthon rajtam kívül. Apa dolgozott, anya pedig feltételezhetően újabb bevásárló-kört tett a belvárosi plázában. Szükségszerűnek érezhette, mivel utoljára előző nap vásárolt be egy csomó ruhát. Viszont, a javára írható, hogy nekem is vett egy világosbarna bőrkabátot, és két divatos, mintás felsőt. Az ízlése rendben volt, a háztartásvezetéséről viszont nem volt ugyanez elmondható. Általában rám volt bízva a vacsora, én töröltem port, mostam a saját ruháimat, és én porszívóztam, ami egy bazinagy, kétemeletes házban nem volt a legkönnyebb feladat. Komolyan soha nem értettem, minek három személynek négy hálószoba, meg három fürdő. Meg, úgy általában, egy egész palota. 
Persze, anya nagyon sok pénzt örökölt a szüleitől, és apa is jól keresett, de ezt akkor sem tudtam megérteni. 
 Egyedül megreggeliztem a nyolcszemélyes (...) étkezőasztalunknál, aztán a délutánom további részét az ősziesebb ruháim előkotrásával és kiválogatásával töltöttem. 
 Anya öt óra felé érkezett meg; az előszobában futottam össze vele. Négy nagy szatyor lógott  karján, de kivételesen csak az egyiknek a felirata árulkodott márkás ruhákról; az összes többiben háztartási cuccok és élelmiszerek voltak. 
 - Szia drágám! - köszönt mosolyogva, miközben elindult a konyhába, hogy letegye a cuccokat. 
 - Heló. 
 - Milyen volt az első nap? - kérdezte, miközben már el is kezdte kipakolni a zöldségeket az egyik szatyorból. 
 - Csak a szokásos. - vontam meg a vállam, majd egyenként megtekintettem a szatyrok tartalmát. Jól tippeltem. - Kivéve, hogy van egy új srác. 
 - Új osztálytárs? 
 - Aha. 
 - Na, és legalább helyes? - mosolygott rám a hűtőből kikukkantva, mivel épp paprikákat pakolt az alsó fiókokba. 
 - Hát... - vontam össze kicsit a szemöldökömet. - Helyesnek helyes, de fura is egyben. 
 - És fura alatt mit kell érteni? 
 - Meg sem szólal, és minden szünetben eltűnik. 
 - Aha. Emó? 
A szüleim már tisztában voltak az efféle fiatalos kifejezésekkel.
 - Nem. Vagyis, nem tűnik annak.  - forgattam egy almát a kezemben.
 - Akkor csak megviselte az első napja. 
 - Tavaly is ide járt. Visszabukott. 
 - Uh. Akkor lehet valami balhés gyerek. 
 - Lehet. - vontam vállat, aztán áttértünk anyu "leárazás van itt meg ott, úgyhogy máskor mehetünk együtt vásárolni" témájára, miközben kipakoltuk a szatyrokat. Az utolsó szatyor tartalmát a nappaliban mutatta meg: apának vett három felsőt, magának két pár cipőt, nekem pedig egy csőfarmert és egy magassarkút. Természetesen örültem neki, de tekintettel a háromszekrénnyi ruhámra, és legalább 50 pár cipőmre, nem éreztem ezeket szükségszerűnek. Hiába, anya vásárlásmániáját senki és semmi sem tudta volna legyőzni, úgyhogy egyszerűen csak megköszöntem, és persze kötelező alapon fel is kellet próbálnom őket.
 Mivel apa aznap túlórázott, anya pedig valamelyik üzlettársával beszélgetett az interneten, aznap elég korán ágyba bújtam.