III. fejezet

Hiába gondoltam, hogy ezután sok dolog megváltozik, beleértve például, hogy javul a kapcsolatom Diával, és, esetleg másvalakivel is; semmi sem változott. Illetve, változott, de nem úgy, ahogy elképzeltem.
 Diával az eset utáni hétvégén nem beszéltünk, de ezt annak tudtam be, hogy mindketten magunkban szeretnénk feldolgozni az eseményeket, és csak aztán beszéljük meg őket. Én legalábbis így gondoltam. Hétfőn azonban mindketten némán ültük végig a délelőttöt a suliban. Hogy őszinte legyek, arra vártam hogy valami bocsánatkéréssel kezdi. Vagy egy köszönömmel, mert elmentem vele. Vagy bárhogyan, de abban biztos voltam, hogy nem nekem kéne belevágnom ebbe a témába.
 Mégis én voltam az, aki suli után megállította a parkolóban.
 - Dia, figyelj... Szerintem erről azért beszélnünk kéne.
 - Miről? - rázta a fejét értetlenül. Tudta jól, hogy miről beszélek. Jelentőségteljesen, pislogás nélkül néztem rá.
 - Jó, oké, tudom! - adta meg magát. - Szerintem viszont nem kéne. Lényeg hogy te sem dobtad fel a talpad és én sem. Ennyi. - széttárta a karjait, majd hátat fordított és szinte rohanvást ment az alig pár méterre parkoló, sárga motor felé. Elképedve bámultam utána. Valamit mondani akartam, és ezt a nyitva maradt szám is alátámasztotta, de amikorra bármi is megfogalmazódott bennem, ő már a parkoló másik végében volt. Otthon átgondoltam a dolgot. Hirtelen észbe kaptam, és rájöttem, hogy biztosan valami komoly baja van, és csak ezért volt ilyen egész nap. Felhívtam.
 - Figyi, mondtam már, hogy erről ne beszéljünk. - mondta, még mielőtt végigmondhattam volna amit akartam. - Cuki hogy elkísértél meg minden, de nem történt semmi, úgyhogy mindketten örüljünk magunkban a fejünknek, amit nem lőttek szét. És ezzel le is tette. Hát, ennyit a nagy barátnőségről...
 De miért is érdekelne, amikor eközben végtelenül jóban lettem az új gyerekkel a hátsó padban? Dehogy lettem... Krisz továbbra is szótlanul ült egyedül a padjában, és továbbra is bármiféle társaság nélkül mászkált szünetekben és délutánonként is. Tudta a számomat, de nem hívott. Én is tudtam az övét, de nem hívtam. Pedig akartam. Fogalmam sincs miért... Csak akartam. De nem tettem, mert egy: fogalmam sem volt mit mondanék, és mert kettő: ő sem keresett engem. Nem létező kapcsolatunk egyetlen előrelépése az volt, hogy már köszöntünk egymásnak. Sőt, néha még vissza is mosolygott, amikor köszönt. Ugye, fantasztikus...?
 Teljesen leblokkolva ültem az ágyamon legalább egy órán keresztül, és próbáltam eligazodni a dolgokon. Dián, a (félig) néma srácon a mögöttem lévő padban, a középsuli értelmetlen, igazságtalan, bonyolult és íratlan társasági szabályain, illetve mindenen ami eszembe jutott. Konkrétan tényleg mindenen. Nem sikerült. Miért ennyire bonyolult minden...?
 Az őszi szünetben ez már mindennapos programommá vált. Fél óra gondolkodás ébredés után, egy óra gondolkodás ebéd előtt, szintén egy óra délután, fél óra fürdés közben és szintén fél óra elalvás előtt. Ezek aztán az izgalmas programok, nem? De ez van, amikor a népszerű lány barátnője nem foglalkozik vele többet, és inkább átszegődik a másik osztály bőrnacis bandájához, akiknek lételeme a fekete szín, a cigaretta és olyan dolgok, amiket inkább nem említek. Persze, nem váltottam át remete-életmódra, és nem ücsörögtem a szobám sötét sarkában egész nap. Összefutottam egy-két lánnyal a suliból, elmentünk vásárolni meg ilyesmi, egyszer pedig véletlenül még az osztálytársaimba is belebotlottam a belvárosban, amikor béna gördeszkatudásukat próbálták tökéletesíteni, meglehetősen sikertelenül. Mégis furcsán éreztem magam, és azt nem mondhatnám, hogy csak Dia miatt.
 Az őszi szünet vége felé egyedül ültem a vonaton. A nagymamámhoz utaztam egy-két napra Kaposvárra, a Deseda-tó mellé. Zenét hallgatva bámultam ki az ablakon, amikor valaki hirtelen leült mellém. Ha megkérdezik, hogy szabad-e a hely, mindig igent mondok, de ha csak úgy levágják magukat mellém, azért legalább egy megvető pillantást el szoktam intézni az illető felé. Sóhajtva fordítottam az idegen felé a fejemet, amikor... rájöttem, hogy nem idegen. Fésületlen, fekete hajú srác bámult előre, fülhallgatóval a fülében, amin két kis karika-fülbevaló lógott. Nagy meglepettségemben már bámulhattam vagy fél perce, mire ő is felém fordult.
 - Ó, szia! - lepődött meg ő is, és egy mozdulattal kitépte a fülhallgatókat a füleiből.
 - Heló. - köszöntem vissza közömbösen. Igazából épphogy csak vissza tudtam tartani hogy ne vigyorogjak úgy mint egy idióta. Semmilyen arckifejezésem láttán kissé mintha elbizonytalanodott volna. Legalábbis én azt hittem, amíg fél szemöldökét felhúzva meg nem szólalt.
 - Látom zavarlak, de csak itt volt hely. - tárta szét a karját.
 - Nem zavarsz.
 - Akkor miért vágsz ilyen képet?
 - Milyen képet?
 - Ilyet.
 - Nem vágok semmilyen képet.
 - De. - vigyorgott. Erre már én is elmosolyodtam.
 - Akkor ezt megbeszéltük. - vigyorogtam vissza rá.
 - Na, így sokkal jobb! - mutatott az arcomra.
 - Mi?
 - A képed. 
Egy rövid pillanatig elgondolkodtam azon hogy ezt most bóknak kéne-e vennem vagy sem. 
 - Hát, kösz... Azt hiszem. - mondtam végül, mire halkan elnevette magát. Ezt a nevetését már többször is hallottam, és hiába volt valamilyen mértékben ijesztő is, tetszett. Nagyon. Nem válaszolt, csak féloldalasan mosolygott, aztán visszatette az egyik fülhallgatót a fülébe.
 - Mit hallgatsz? - kérdeztem, mivel más téma nem jutott eszembe.
 - Te mit hallgatsz? - kérdezett vissza, majd furcsa arckifejezésemet látva halványan elmosolyodott.
 - Én kérdeztem előbb. - vágtam vissza, de akaratom ellenére is elvigyorodtam. Válaszul csak megvonta a vállát, és elém tartotta a tenyerét. Pár másodpercig vártam, hátha elfogadja hogy nem fogom csak úgy odaadni neki a lejátszómat, de továbbra is mozdulatlanul tartotta a kezét előttem. Az egyszer biztos, hogy nagyon merész és magabiztos a srác. A kezébe nyomtam a lejátszót, ő pedig azonnal nyomkodni kezdte, és közben szemét továbbra is rajta tartva fél kézzel átnyújtotta nekem az övét. Pontosabban a mobilját, ami már ránézésre is valamiféle extra-kütyünek tűnt, és a zenelejátszó-menüben is nehezen tudtam kiigazodni. Végül sikerült, és pont találtam pár dalt - amit nem is ismertem - amikor megint megjelent előttem a keze, benne az MP4-emmel. Elvettem, és visszaadtam neki az övét.
 - Nálad maradhat. - nyújtotta vissza. Igazából szívesen kutakodtam volna még a zenéi között, mivel erre a bénaságom miatt mindössze alig fél perc időm volt, de úgy éreztem nem hagyhatom hogy mindent úgy csináljak, ahogy ő akarja. Miért éreztem ezt...? Ne kérdezzétek. Az ember hülyén viselkedik, ha... ha nem is tudom.
 Nem válaszoltam, csak rá se pillantva megráztam a fejem, visszadugtam a saját fülhallgatóimat a fülembe, közben pedig büszke voltam magamra, mert elhittem, hogy elértem azt a flegmasági-szintet, amit ő produkált. Az út hátralévő 15 percében némán ültünk egymás mellett. Ő zenét hallgatott, én pedig olvastam. Néma fülhallgatókkal a fülemben... Néha láttam a szemem sarkából, ahogyan beleolvas a könyvbe, vagy amikor felé fordultam engem nézett. Ilyenkor nem kapta el a tekintetét, csak mindkét szemöldökét felvonta egy pillanatra, és tovább nézett.Meglepő módon nem zavart, de ha még zavart volna is, biztos voltam benne hogy nem érdekelné. Érdekli egyáltalán valami?
 Mivel sokat jártam Kaposvárra, pontosan tudtam mikor ér oda a vonat, és mikor kell felállnom a cuccaimmal. Amikor felnéztem a könyvemből, és az ismerős utcákat látva felálltam hogy felnyúljak a táskámért a csomagtartóra, Krisz már felállt mellőlem, és hanyagul az egyik vállára dobta a sajátját.
 - Te is itt szállsz le? - kérdeztem, miközben erőteljesen nyújtózkodtam, hogy elérjem a táskámat. Nem vagyok alacsony, de valahogy sikerült belülre hajítanom, így alig értem el. Krisz, látva a bénázásomat szó nélkül oda lépett, és bármiféle nyújtózkodás nélkül levette a táskámat, és a kezembe nyomta.
 - Aha. - válaszolta meg a kérdésemet.
 - Család? - kissé félve kérdeztem ezt meg, mivel tudtam, hogy nevelőszülőkkel él. De, mi másért utazgatna őszi szünetben, hacsak nem családtagokhoz...?
 - Nem. Haverok. - Ééés íme a válasz...
 Együtt sétáltunk ki - természetesen teljesen némán... - egészen a pályaudvar előtti utcáig, ahol aztán mindketten másfelé indultunk.
 - Örültem, Hawaii Barbie! - mondta egy intés és egy mosoly kíséretében.
 - Mi? - szóltam utána. Visszafordult, válasz helyett egyszerűen rám vigyorgott, majd a homlokához emelte a kezét, ismét intett egyet, és szó nélkül továbbment.
 Még egy ideig néztem, ahogy alakja egyre kisebb lesz, miközben sétál az utcán, de nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg hátraforduljon és észrevegye ahogy bámulom, ezért én is elindultam az utamra.
 Hawaii Barbie...? Miért Hawaii Barbie? Barbie szőke. Fehér bőrrel és kék szemekkel. Vagy ennek csak én nem értem a logikáját...?