II. fejezet

Az iskola első hónapja teljesen egysíkúan telt. Dolgozatok, feleletek, Dia, év eleji felmérők, folyamatos tanulás, megszokottan unalmas tanórák és tanárok, Dia... továbbá, öhm... Dia. Illetve; a legjobb barátnőm, aki igazából nem is értem mitől és hogyan lett egyáltalán a barátnőm. Ezen többször is gondolkodtam már, és végül mindig arra jutok, hogy a népszerűség magától összeválogathatja ki kivel alkot csapatot. Egyszerű gimi-logika. Az osztály népszerű diákjai a hajlakk- és műköröm-trió, akikkel azt hiszem érthetően nem barátkozik egyikőnk sem. Rajtuk kívül ott vagyok én meg Dia. Hát, valahogy így avanzsálódhattunk egymás legjobb barátnőivé, de az tuti, hogy a népszerűségen kívül semmi közös nincs bennünk. Azzal meg mire megyünk, hogy majdnem az egész suli tudja a nevünket...? 

Visszatérve a sulihoz: a mögöttem ülő srác is ugyanazt csinálta minden egyes nap. Velem egy hónap alatt mindössze annyit kommunikált, hogy amikor összefutottunk egy kisboltban, visszaköszönt és intett, valamint szóvá tette hogy leesett a kabátom a széktámláról. Órákon is csak akkor beszélt, ha valamelyik tanár merésznek érezte magát, és megkockáztatta hogy szóban felelteti. Ezen esetek vége általában vagy az volt, hogy a srác mindenre pontos választ adott, vagy pedig közölte hogy tudna válaszolni, de most nem akar. Ez volt az a szöveg, ami egy napon belül szájról-szájra járt az egész gimiben, és ennek hallatán az összes menő fiú-klikk be akarta venni a mondat megszülőjét a csapatba. Csakhogy, ezt legtöbben vagy nem merték megtenni, vagy egyszerűen nem tudták, mert Szabó Krisztián minden egyes szünetben kapucnit húzott a fejére és zsebre tett kezekkel kiviharzott az épületből. Sőt, volt hogy az iskola területéről is kiment, bár ahogy észrevettem, ez még a tanárokat sem igazán izgatta. Egy ideig furcsálltam, de végül egyszerűen elkönyveltem az osztály szótlan lelkibetegjének. Persze csak a sarokban kuporgó Emó Erika után.

 És pont mikor már úgy döntöttem, nem foglalkozok vele...

 Otthon voltam. Péntek délután hat óra felé járhatott az idő, és kivételesen már a háziimmal is végeztem. Apa még dolgozott, anya viszont már otthon volt. Éppen az évek alatt felhalmozódott újság- és papírkötegeket segítettem neki szétválogatni, amikor csengettek. Én nyitottam ajtót. 

 - Szia! - vigyorgott Dia. Az arckifejezésből azonnal arra gondoltam, hogy vagy valami olyan érdekes dolgot jött közölni, ami csak szerinte az, vagy pedig titokban férjhez ment.  

 - Szia. 

Egy-két másodpercig csak álltunk az ajtóban, mire észbekapott, és nagy örömei közepette el is kezdte elmondani hogy mit akar. 

 - Figyi, ki tudnál jönni? - kérdezte suttogva. 

 - Persze. - mondtam, és egy szál zokniban meg is indultam, hogy kilépjek a verandára. 

 - Nem, nem így gondoltam! - még mindig suttogott, pedig már becsuktam magam mögött az ajtót. 

 - Hanem? - emelkedtek fel a szemöldökeim. 

 - El kéne jönnöd velem valahova. 

 - Nem muszáj suttognod. - mosolyodtam el. - Hova kéne elmennem? 

 - Motort venni! - örömében ugrálni és tapsikolni kezdett, amit tőle még nem láttam. 

 - Mi'csinálni? - néztem rá kikerekedett szemekkel. 

 - Motort venni! Tomiék ismernek pár srácot, akik viszonylag olcsón tudnának adni. És nekem kell motor! - könyörgő szemekkel nézett rám. 

 - Figyi, Dia, nem tudom... Ki tudja kiket ismernek Tomiék... Meg, egyáltalán miért kellek én ehhez? 

 - Hát, mert... mert... - láthatóan elgondolkodott. - Mert picit azért félnék egyedül motort venni. Tuti hogy valami kigyúrt állatok, és azoktól tudod hogy alapból félek. 

Értetlenül néztem rá. 

 - Jaj, ne már! - rázta meg a karom. - Nem félek tőlük, csak tudod jobb lenne veled menni mint egyedül, na meg ez lesz az első motorom, és hú! - hadarta. 

Körülbelül fél percig gondolkodtam. Nem hangzott jól ez a dolog, de mindig is túl paranoiás voltam, és ha jobban belegondoltam, csak el kellett kísérnem valahova a barátnőmet. Meg hát, a másfél órája tartó papírválogatás már kezdett nagyon megviselni idegileg. 

 Megfordultam és kinyitottam az ajtót. 

 - Anya! 

 - Igen? - kiabált vissza. 

 - Bemehetek a városba Diával? 

Pár pillanatig hallgatott. 

 - Pontosabban hova? 

 - Csak... nézelődni! - a motort veszünk variációt még percekig kellett volna magyarázni. 

 - Hát... rendben, de meddig? 

Diára néztem, de ő csak megvonta a vállát. 

 - Nem tudom, egy-két óra! 

 - Oké! 

  Egyszerű fekete cipőben és leggingben, kicsit túlméretezett és kifakult halványkék kötött pulcsiban, fésületlenül leengedett hajjal indultam motorvásárló-útra. A bőrcuccos-napszemcsis rocker-barbi barátnőm mellett így meglehetősen furcsán éreztem magamat, de ha jobban belegondoltam, mi külsőre mindig is teljesen elütöttünk egymástól. Mint már mondtam, ő a merész és rocker, én pedig az elegáns, kevésbé beszédes. Most pedig mi voltunk Barbie és a kolduslány. 

 Tíz perc buszozás és jó húsz percnyi séta után már meg is érkeztünk. A körülöttünk lévő egyre ijesztőbb alakok és egyre menőbb járművek valahogy ezt éreztették velem. Dia arcán is láttam valami félelem-szikrát, amikor ő is megpillantotta a tetovált motorosokat az utca másik oldalán lévő kocsma előtt, sörösüveggel a kezükben. Láthatólag már nem voltak szomjasak. Tovább sétáltunk, és próbáltuk nem visszabámulni a részeges fickókra, akik az utca minden részén ott voltak; vagy egyedül, vagy csoportosan. Cigi- és piaszaga volt mindennek. És az a bácsi sem fürödhetett túl gyakran, aki begörnyedt háttal, magában beszélve haladt el mellettünk a járdán. Kezdtem lassan úgy érezni, hogy mégiscsak szívesebben válogatnék szét magazinokat és reklámlapokat otthon, minthogy itt mászkáljak. 

 - Amúgy... - szólaltam meg, hogy eltereljem a figyelmemet a fura alakokról - ... nem úgy volt, hogy csak egy hónap múlva lehet motorod? 

 - De. Most is úgy van. - vonta meg a vállát. 

 - Mi? 

 - Apa még mindig azon a véleményen van, hogy 18 éves koromig ne motorozzak, de megszereztem a jogsit. - felém fordult és büszkén elvigyorodott. 

 - Mi? Mikor? - mosolyogtam rá vissza. 

 - Most. - ismét megvonta a vállát. - Még nyáron kezdtem, és tök simán ment. Erről mondjuk tudtak a szüleim.

 - Várj, akkor... - elhallgattam, miközben kikerültem egy dundi nőt, aki a rágóján csámcsogva, szakadt ruhában és füstölgő cigivel a kezében konkrétan nekem jött volna ha nem állok arrébb. - ... akkor apud nem is tudja hogy motort veszel? 

 - Nem. - vigyorogva megvonta a vállát. 

Nem tettem további megjegyzéseket, hanem inkább szótlanul ballagtam tovább. Ekkor már tényleg úgy éreztem, hogy talán nem a legokosabb döntés volt eljönnöm ide.

 - Itt is vagyunk. - torpant meg Dia egy parkoló előtt. Elővette a mobilját. - Fátyol utcai parkoló. - olvasta fel. - Ez lesz az. 

 A parkoló szélén két autó állt. Nem értek hozzá, de azt hiszem BMW-k voltak. Mellettük mindenféle kétkerekű dolog állt, köztük egy csomó különböző motor, és egy-két bicikli. Dia már ettől a látványtól elalélt. 

 - Figyi, tudom téged ez nem érdekel annyira mint engem, de én egy ideig itt elnézelődöm, oki? - kérdezte, mire bólintottam, ő pedig a járművek közé vetette magát. 

 Megvártam, amíg megkeresi a tulajdonost, aki nagy pocakjával és tetoválatlan karjaival eddig talán a legszimpatikusabbnak tűnt az egész környéken, így magára mertem hagyni vele Diát. Mármint, csak annyira, hogy alig fél utcányit arrébb sétáltam, mivel a parkoló körül összegyűlt bőrkabátos-csapatok nem tűntek a legbarátságosabbaknak. 

Leültem egy padra, és bántam, hogy otthon felejtettem a telefonom fülhallgatóját, így még csak zenét sem tudtam hallgatni. Ráadásul a telefonom akkumulátor-szintje tragikusan alacsony volt, ezt pedig fél-percenkénti pittyegéssel jelezte, így végül kikapcsoltam és a táskámba tettem, mivel egyre több érdeklődő szempár tekintett felém a műkütyü-hangok hallatán.

 Legalább húsz perce unatkoztam a padon, és próbáltam nem észrevenni a rám-rámpillantó bácsikákat, amikor megláttam egy ismerős, magas alakot. Az utca végén volt, így csak azt láttam, hogy zsebre tett kézzel és egyedi, de természetes járással közelít az irányomba. Mikor már alig húsz méterre volt tőlem, felismertem. Kuszán álló, fekete haj, amire félig rá volt húzva egy kapucni. Gyors léptekkel haladt, de amikor észrevett megtorpant az utca közepén. Levette a kapucniját, aztán felém fordította az egész testét. Fekete pulóvert és sötétkék, gyűrött fazonú farmernadrágot viselt, ami meglehetősen jól állt hosszú, vékony lábain. 

 - Te mit csinálsz itt? - kérdezte fürkésző tekintettel, de a hangja barátságos volt. 

 - Neked is szia. - mosolyogtam rá, mire ő is kicsit elmosolyodott. Talán akkor láttam először mosolyogni. 

Kicsit bizonytalanul felálltam a padról, de közelebb nem mentem hozzá, hiába kezdett kínos lenne az a köztünk lévő 5-6 méter. 

Pár másodpercig továbbra is zsebretett kézzel méregetett, majd lassan elindult felém. 

 - Tehát, mit csinálsz itt? - állt meg előttem tisztességes másfél méterre. 

 - Csak Diát kísértem el. - válaszoltam, mire félig felvont szemöldökkel körülnézett. - Öhm, ő most motorokat nézeget, én meg rá várok. - egészítettem ki magam. 

 A parkoló felé mutattam, mire csak egy halvány mosollyal reagált. 

 - És te mit csinálsz itt? 

 - Már semmit. - vonta meg lazán a vállait. - Épp indultam volna haza, de ha gondolod elkísérlek az utca végéig, úgyis arra megyek. 

 - Oké. - mondtam némi habozás után, és elindultam mellette arrafelé, ahol Diát hagytam. 

 - Szóval, Cassie, ugye? - nézett rám. 

 - Igen. 

 - Tehát, Cassie... mit csinál egy ilyen lány egy ilyen helyen? 

 - Milyen lány? 

 - Ilyen. - nézett végig rajtam. 

 - Már mondtam. Diát kísértem el. 

 - Nem úgy értem. Csak, nem vagy ide való. 

El kellett gondolkodnom rajta hogy mit akar ezzel mondani. 

 - Nem tudom, hogy ezt most pozitívumnak vagy negatívumnak szántad-e, de elnézve az itteni alakokat, azt hiszem felfoghatom pozitívan. - mondtam, mire halkan felnevetett. 

 - És... kedves Szótlan Srác, te ide való vagy? - kérdeztem, mire megállt. 

 - Krisz. - nyújtotta felém mosolyogva az egyik kezét. - Azért, így jópár hét után mekkora előrelépés hogy bemutatkozunk egymásnak. - mondta mosolyogva, miután kezet ráztunk. 

 - Igen, az. - nevettem el magam. 

 - Visszatérve a kérdésedre: nem tudom, hogy ide való vagyok-e. 

Nem válaszoltam - nem is tudtam volna mit-, mert már a parkoló előtt voltunk, ahol tőlünk nem messze Dia állt egy élénksárga motor oldalán. Amikor észrevett, elvigyorodott, és büszkén mutatott a motorjára. Felmutattam a hüvelykujjamat, mire mégjobban elmosolyodott, és abban a pillanatban még örültem is, hogy elkísértem. 

Vigyorgó arckifejezése kissé meglepettbe váltott át, amikor megpillantotta a mellettem álló alakot. Egy mosollyal jeleztem hogy nincs semmi baj, mire ismét kiszélesedett a vigyor az arcán. 

 - Még megyek vele egy próbakört, oké?! - kiabálta. 

 - Jó!
 Szinte azonnal fel is vette a sisakját, ráült a motorra, majd a járműbolt-tulajdonos tekintetének kíséretében el is száguldott mellettünk. Egy ideig mindketten csak egymás mellett állva néztük, majd mikor eltűnt az utca sarkán, lassan sétálni kezdtünk.
Pár lépés után elővett a zsebéből egy cigarettásdobozt.
 - Zavarna, ha...? - elővett egy cigit a dobozból, és felmutatta nekem.
 - Normális esetben zavarna, de egy ilyen füstös helyen... - mosolyogtam rá. Ezen a helyen olyan nagymértékű szmog uralkodott, hogy nem lepett volna meg, ha pont fölötte keletkezett volna egy bazinagy lyuk az ózonpajzson.
Visszamosolygott, aztán meggyújtotta a cigarettát.
 - Azt hiszem most kérdeznem kéne rólad. - mondta, miután kifújta a füstöt.
Mivel nem folytatta, válaszoltam:
 - Talán.
 - Fogok is. - mondta, majd hosszan beleszívott a cigibe. - Mindjárt.
Csukott szemmel, lassan fújta ki a füstöt.
 - Figyi... - kezdtem halkan, mire rám nézett. - Az csak cigi, vagy...?
Csak elmosolyodott, és egy idő után azt hittem nem is fog válaszolni.
 - Titok. - mondta végül, sejtelmes vigyorral az arcán.
Remek. Egy drogos. Kicsit elkerekedhettek a szemeim, mivel az arcom láttán halkan elnevette magát. A halk nevetései, a sejtelmes és idegesítően vonzó hangja, az iskolai furcsa viselkedése mind arra utaltak, hogy ennek a srácnak köze van a kábítószerekhez. Ráadásul, egy ilyen helyen lófrál kora este. Mondjuk, én is, de biztos voltam benne, hogy én vele ellentétben először és utoljára vagyok itt.
 - Nyugi. - mosolyodott el még jobban. - Ebben most nincs semmi. - emelte kicsit feljebb a kezében tartott csikket.
Ebben. Most.
 - Aha. Oké. - mondtam, majd nagynehezen uralkodni kezdtem magamon, és letapasztottam róla a tekintetemet, mire megint halkan nevetni kezdett. Amikor ránéztem, találkozott a tekintetem az övével. Azoktól a kék szemektől, és a sejtelmes mosolytól nagyon furcsán keringeni kezdett valami a gyomrom tájékán. És ezt utáltam.
 - Szóval, ha jól sejtem külföldön születtél. - törte meg a hirtelen beállt csendet.
 - Igen. Londonban.
 - Wooow, az egy jó hely. - emelte fel a szemöldökeit elismerően.
 - Igen, biztos, de nem igazán emlékszem arra hogy milyen. Nem teljes öt évig éltem ott, de a lakásunkon kívül nem sok mindenre emlékszem.
Fél percig nem válaszolt semmit, hanem csak a földet bámulva gondolkodott. Legalábbis, reméltem hogy nincs belőve, és tényleg csak gondolkodik.
 - Bárcsak én is el tudnék felejteni egyes időszakokat. - suttogta olyna keserű arccal, hogy megsajnáltam. Pedig, nem is tudtam róla semmit.
Nem tudtam, hogy ha konkrétan rákérdezek arra, hogy milyen időszakokra gondol, az mennyire lenne pofátlan, vagy hogyan reagálna rá, így próbáltam máshogyan közelíteni.
 - Most mesélj te magadról! - kértem, mire felemelte a fejét, de nem nézett rám, csak a cigijét szívva sétált tovább.
 - Rendben. - mondta pár pillanatnyi habozás után. - 1995-ben születtem, valamikor.
 - Valamikor...? - néztem rá kérdőn.
 - Valamikor. - bólintott. - Nem tudom pontosan mikor születtem. De, hogy őszinte legyek; soha nem is izgatott. - vonta meg a vállát.
 - Miért nem? - kérdeztem a meglepettségtől kissé kikerekedett szemekkel.
 - Utána lehetne nézni a dátumnak, de az a nap is csak az eredeti szüleimhez kötne. Amit nem akarok.
 - Nevelőszülőkkel élsz..? - a hangom olyan halk lett, hogy azt hittem meg sem hallotta az utca zajától.
Bólintott.
 - Ráadásul ők már a harmadik nevelőszüleim.
Mondani szerettem volna valamit, de a szám egyszerűen csak résnyire nyitva maradt, és nem jött ki rajta hang. Nem tudtam pontosan mit is érzek abban a pillanatban, mert többféle gondolat is keringett bennem. Annyira rossz lenne ez a srác, hogy ennyiszer került másik szülőkhöz? Vagy, egyszerűen csak egy rossz sors jutott neki? Fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy sajnáltam. Inkább akartam a második variációnak hinni.
 - Sajnálom. - nyögtem ki végül.
 - Nem kell. Én sem sajnálom. - vonta meg lazán a vállát, és magára erőltetett egy gyenge mosolyt, amikor rám nézett. Hosszúnak tűnő másodpercekig csak bámultuk egymást, aztán megint az útra fordította a fejét. - De, váltsunk témát, mert ez nem épp a kedvencem.
 - Jaj, bocs, nem akartam, csak...
 - Tudom. - vágott közbe, majd elhajította az ujjai közt tartott cigaretta-csikket.
 - Héé! - torpantam meg. Tőlem körülbelül fél méterre ő is megállt, és zsebre tett kezekkel felém fordult. Összefontam a karjaimat, amire csak félig felvont szemöldökkel és kérdő arckifejezéssel reagált. Az eldobott csikkre mutattam.
Utáltam, ha valaki szemetel. Igaz, ezen az utcán több volt a szemét mint a szeméttelepen, de még így is zavart.
A szemeit forgatva hitetlenül megrázta a fejét, majd lassan az eldobott cigarettához lépkedett, és kidobta a legközelebbi kukába.
 Amikor megint megállt előttem, büszkén elmosolyodtam, és felemeltem az államat, mire elnevette magát. Most nem halkan és titokzatosan, hanem hangosan és jókedvűen. Tényleg ennyire hülyén néz ki a büszke-fejem...?
 - Cuki vagy. - mondta hirtelen.
Egy pillanat alatt eltűnt a büszke vigyor az arcomról, de a mosolya láttán én is halványan elmosolyodtam. Épp' megkérdeztem volna, hogy ezt most ironikusan érti-e, és ha nem, akkor pontosabban hogyan, de egy óriási puffanás hangja ütötte meg a fülemet. Pontosabban az összes környékbeli fülét.
Krisszel együtt mindketten összerezzentünk, amikor a második lövést is leadták. Ekkor már biztos voltam benne, hogy lövések hangja volt. Ijedten forgolódtam, majd észrevettem, hogy az utca legvégén eszetlenül sikoltozó és rohangáló tömeg van.
A pulzusom az egekbe szökött, amikor a tömeg mögött még így messziről, az egyre sötétedő ég alatt is láttam, ahogy egy férfi fekszik a földön, mögötte pedig 3 másik fegyvert tart a kezében, és a tömeg felé céloz.
 - Jézusom... - suttogtam, továbbra is a jeleneten tartva a tekintetemet.
Az egyik félmeztelen, teletetovált pisztolyos még egyet lőtt, és tőle pár méterre még egy férfi a földre esett.
 - Hallasz?! - kiabálta mellettem valaki. Felé pillantottam, és hirtelen eszembe jutott, hogy Krisz áll mellettem. Az egyik karomat rázta mindkét kezével, az arca pedig rémült volt, bár egyáltalán nem annyira, mint a körülöttünk menekülő embereké.
 - I-igen. - válaszoltam.
 - Akkor menj már! - mutatott valahova a hátam mögé.
Megfordultam, és Diát láttam méterekre tőlünk, azon a sárga motoron ülni, amin alig 10 perce hajtott el. Neki is kikerekedtek a szemei, és másodpercenként kiszélesedő mellkasa arról árulkodott, hogy ő is alig kap levegőt ijedtében.
 - Gyere már! - kiáltott felém ő is.
Még egyszer Kriszre pillantottam, és már nyitottam a számat, amikor már válaszolt is a ki nem mondott kérdésemre:
 - Én megleszek! Menj már! - ekkor már tényleg kiabált velem. Hirtelen észbe kaptam, és Diához futottam. Felpattantam a motorra, és Dia abban a pillanatban gázt is adott.
Visszakanyarodott a parkoló felé, és a futkosó tömeget kikerülve száguldani kezdett. Azelőtt még sosem ültem motoron, és normál esetben hihetetlenül féltem volna, de akkor megkönnyebbülve éreztem magam; tőlünk egyre messzebb tudva az utcai lövöldözőket. Dia azután sem lassított, miután elhagytuk a sötét utcákat, és az egész városon végigszáguldott, amíg el nem értünk a házunkig.
Azonnal lepattantam a motorról, ő pedig levette a sisakját. Egyikőnk sem szólalt meg; csak bámultunk egymásra kerek szemekkel.
 - Majd később beszélünk! - mondta, mire hevesen bólogatni kezdtem, és levegő után kapkodtam.
A következő pillanatban már el is húzott. Jobb is volt így, mert semmiről sem tudtam volna beszélni.
A bejárati ajtónk előtt megálltam, és percekig próbáltam lenyugtatni magamat. Ha levegőért kapkodva, és olyan arckifejezéssel megyek be anyuékhoz, mintha szellemet láttam volna, másnap reggelig magyarázkodhatnék arról, hogy hol és miért voltam.
 Amikor úgy éreztem, viszonylag normálisan lélegzem, és a pupilláim is visszanyerték eredeti méretüket, valamint az arcomnak is lett valami színe, kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. A házban sötét volt; csak a konyha felől láttam gyenge, kék fényt, amit éjszakára szoktunk égve hagyni.
 - Van itt valaki? - a hangom gyenge és halk volt. Ezt is ellenőriznem kelltt volna, mielőtt bejöttem...
Még egyet kiabáltam, de nem jött válasz; csak a ház nagy előtere zengett egy pillanatig a hangomtól. Remek... Már vagy kilenc óra lehetett, ők pedig nincsenek itthon. Bementem a konyhába, mert ilyen esetekkor mindig hagynak ott egy üzenetet. Most is így volt: pasztellsárga cetlire írták, hogy a keresztszüleimmel találkoznak. Szuper, a szüleim és a keresztszüleim együtt partyznak, én meg legyek el magamban péntek este. Ennek általában nem szoktam örülni, de ha jobban belegondoltam, aznap inkább lettem volna egyedül, mint velük. Nem mintha amúgy nagyon jól ellennénk.
 Az emeletre nem mertem felmenni, mert bazinagy és sötét is volt, így a nappaliba mentem, és egy üveg ásványvízzel a kezemben a kanapéra pattantam. Bekapcsoltam a tévét, és kerestem rajta valamit, amitől megnyugszom. Meg is találtam az egyik kedvenc sorozatom előző epizódjának ismétlését, úgyhogy az majdnem egy órán keresztül elszórakoztatott.
 Amikor vége lett, ismét váltogatni kezdtem a csatornákat. és a pulzusom újból az egekbe szökött, amikor egy ismerős jelenetet láttam a képernyőn. Azt a jelenetet, amit alig másfél órája élőben is tisztán láttam, csak ez a felvétel messzebbről mutatta: nagy sikoltozó tömeg, és lövések hangja. A látványtól nem is tudtam figyelni arra, amit a híradóbemondó mondott, amíg el nem tűnt a lövöldözésről készített rövid, nem túl jó minőségű felvétel.
 - A lövöldözés oka egyelőre ismeretlen, de feltételezhetően bandaháborúról van szó. Az áldozatok száma nyolc: eddig két nőt, hat férfit és két körülbelül tinédzserkorú fiút találtak a helyszínen.
Körülbelül tinédzserkorú fiú. Tinédzserkorú fiú. 
Megint alig kaptam levegőt, és igazából pontosan nem is tudom miért, de a zokogás határán voltam, amikor csörögni kezdett a telefonom. Ijedtemben majdnem felsikoltottam, de a számra tapasztottam a kezemet, és lenyugtattam magamat annyira, hogy ne ejtsem ki a mobilt a kezemből. A kijelzőn egy ismeretlen szám volt. Kinyomtam, majd visszadobtam a telefont a kanapé végébe. Alighogy nekirepült az egyik díszpárnának, amikor megint csörögni kezdett.
Felvettem.
 - Igen? - szóltam bele még számomra is ismeretlen, gyenge hangon.
 - Cassie?
A telefonból jövő hang hallatán majdnem kiesett a telefon az ujjaim közül.
 - Krisz?! - a hangom hirtelen élettel-telibb lett.
 - Igen. - az ő hangja nyugodt volt, de érezni lehetett benne, hogy csak álca. - Minden rendben?
 - Most már igen... Mondhatni.
Pár pillanatig hallgatott.
 - Akkor oké. Nem lett bajotok?
 - Nem. Neked sem?
 - Nem, dehogy.
 - És honnan tudod a számom?
Megint csend lett.
 - Titok. - a hangja megint ugyanolyan sejtelmes volt, mint amikor pár órája ugyanezt válaszolta az egyik kérdésemre. - Csak ennyit akartam. Jó éjt.
 - Jó éjt. - suttogtam, majd egészen addig a fülemnél tartottam a telefont, amíg egy pittyegő hang nem jelezte, hogy a vonal megszakadt.
 A szívverésem még mindig szabálytalan volt, de most teljesen más miatt. Olyan dolog miatt, amit még magamnak sem tudtam volna megmagyarázni.