IV. fejezet

Viszonylag kellemes hétvégét töltöttem el Kaposváron. A pénteki és szombati napjaimat többnyire olvasással töltöttem vagy a tó mellett, vagy - tekintettel arra, hogy a hirtelen feltámadt szél és zuhogó eső nem volt éppen jó hatással a könyvem lapjaira - a nagymamámnál lévő szobámban töltöttem. Azért szerettem itt lenni, mert csak itt nem éreztem magam elkényeztetett hercegnőnek. Sosem akartam az lenni, de a többiek szemében általában az voltam. Sajnos egy idő után be kellett látnom, hogy tényleg az vagyok. És ezt utáltam. 
Otthon nagy, franciaágyas, rózsaszín falú szobám volt, óriási tükörrel, színben és formában is harmonizáló, nem túl olcsó bútorokkal, és nem épp' tombolán nyert cuccokkal. Még a könyveim is csak és kizárólag drága könyvesboltokból valóak voltak, mivel anyám ragaszkodott hozzá, hogy ne járjak könyvtárakba, holmi összefogdosott és szanaszét-nyűtt lapokat olvasgatni. Épp ezért volt könyvtári-jegyem Kaposváron.  Amiről anya persze nem tudott. :) 
 Milyen egyszerű is volt, amikor a legnagyobb titkom anyám előtt mindössze egy könyvtári-jegy, meg egy-két könyvtári látogatás volt... Ugyanis, eldöntöttem hogy nem fog tudni arról, hogy szemtanúja voltam egy tömeges gyilkosságnak. Vagyis, pontosabban egy bandaharcnak. Visszanéztem az összes felvételt az esetről - bármennyire is volt túlságosan megterhelő lelkileg -, és megbizonyosodtam róla hogy egyiken sem vagyok rajta. Dia sárgán virító motorja feltűnt a híradóban, de csak a tömeg mögött valahol, és a rajta ülő bőrkabátos szőke-ciklon fel sem ismerhető. Meg, különben is; attól még hogy Dia ott volt, mitől lenne valószínű, hogy én is?
 Mindegy is... Visszatérve a könyvekhez: Dián és a gimi egyéb népszerű bagázsain kívül is voltak barátaim. Illetve, pontosabban csak egy. És azt az egyetlen személyt is csak akkor láttam, amikor Kaposváron voltam. 
 Még valamikor nyáron, szokásom szerint bementem a városi könyvtárba, és ott láttam már sokadszorra a magas, vékony, fiúsan rövid hajú lányt. Tipikusan olyan lány volt, akinek szépségén nem csak a fiúk, hanem a lányok is meglepődnek.Vagy az irigység, vagy a csodálat, vagy szimplán csak a szimpátia miatt. Megfigyeltem, hogy miközben könyveket keres, sokszor reflexszerűen beletúr természetes-vörös hajába. Mivel sokszor egymásba botlottunk a könyvespolcok között, ő is megjegyzett magának, és egy idő után már egymásra mosolyogtunk kisebb összefutásaink közepette, ami, azért, nagyvárosokban nem egy túl megszokott gesztus.
Egy nap eldöntöttem, hogy szóba fogok állni vele. És így is tettem. 
Már első beszélgetésünk folyamán nem csak azt tudtam meg róla, hogy a neve Leila (röviden csak Lia), hanem azt is, hogy egyetemre jár, emellett modellkedik - volt vagy 180 centi, ráadásul úgy nézett ki, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna ki -, és (ha addig nem lett volna teljesen egyértelmű) odavan a könyvekért. A nyár folyamán kiderült, hogy ennél több közös is van bennünk.
Említette azt is, hogy már rég nem a szüleivel él, hanem a párjával, így vasárnapi találkozásunkkor (plázáztunk, vásároltunk, moziztunk, satöbbi) megbeszéltük, hogy visszautazik velem Kaposvárról, és nálunk tölt egy-két napot az őszi szünetből. 
 Hétfő reggel már a vonaton ültünk. Nem, nem voltunk egymás legjobb barátnői, de azonnal megtaláltuk a közös hangot, és egy-két hónap alatt lett olyan a kapcsolatunk, hogy elutazzunk pár napra a másikhoz. Végül is, ő már 20 éves volt, és én is közel voltam ahhoz, hogy nagykorú legyek.
 Egymás előtt ülve olvastunk, de én nem tudtam koncentrálni a könyvre, még ha annyira érdekes is volt, hogy más helyzetben le is kötött volna. A fejemet talán kicsit feltűnően forgatva kerestem valakit. Amikor csak elsétált mellettem valaki, azonnal felkaptam a fejemet, és ahányszor megláttam egy magas, fekete bőrkabátos alakot, reménykedve pillantottam felé.
 Egy alig két órás utat követően úgy szálltam le a vonatról, hogy Kriszt nem láttam sehol. Miért is kellett volna? Az is teljesen véletlen volt, hogy előző alkalommal találkoztunk. 
Lia észrevehette a zaklatottságomat.
 - Mi a baj? - kérdezett rá amikor már a házunk felé sétáltunk, bőröndjeinket magunk után húzva.
 - Semmi. - vontam meg a vállam. 
 - Az a srác? - mosolygott rám. Most komolyan, hogy lehet, hogy valaki ennyire ki tudjon ismerni alig másfél hónapnyi ismeretség után?
Persze, sokat meséltem már neki Kriszről. Dia, bármennyire is meglepő, ahhoz képest, hogy egyfolytában láncdohányos, motoros-bőrdzsekis csávókkal lógott, soha hallani sem akart Kriszről. Mindig azt mondta, hogy a srác "teljesen romlott", "agyilag valszeg teljesen csökött", és "lelkileg toprongy". Tehát mivel ő nem volt partnerem a meglehetősen bonyolult Krisz-témában, Lia pont megfelelő volt lelki-szemetesládának. És nem én neveztem el őt így, hanem saját maga.
 - Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. A lelki szemetesládád sok információ tárolására képes. - bólogatott szélesen mosolyogva.
Úgyhogy elmondtam. Persze, hogy elmondtam. Ahogyan minden mást is, nem túl hosszú ismeretségünk alatt. 
 Hazaérve csak aput találtuk otthon. Először bemutattam őket egymásnak, majd feltűnt, hogy anyu nem ül szokása szerint a márkás-szőnyeg előtti bőrkanapén, magazinokat lapozgatva vagy öltözködési-csatornákat bámulva.
 - Anyu? - kérdeztem újból apa felé fordulva.
 - Többnapos értekezleten van 'Pesten. Előreláthatólag csak holnapután jön haza.-
Meglepett a válasz, mivel előző nap még beszéltem anyával telefonon, és azt mondta, már nagyon várja hogy bemutassam neki Liát. - Bár, ha engem kérdezel, ez nem feltétlenül jelent számunkra rosszat. - folytatta apu suttogva, mire felnevettem.

 Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a lányos-napjaink popcorn, nyálas filmek, vásárlás, városjárás és egyéb, ezekhez hasonló dolgok társaságában telt, és a legérdekesebb pontjai is ezek voltak, akkor még most szólok, hogy téved. 
 Az első esténk tényleg így telt. Körbevezettem Liát először a házunkban (mert igen, van akkora a házunk, hogy félórás körbevezetés után is csak térképpel tudjon tájékozódni benne egy idegen), majd a városban is. 
 Apa másnap reggel közölte, hogy neki is el kell mennie tárgyalásra, és a késői befejezés miatt ő sem itthon alszik, tehát ketten maradtunk másnap estére. Lia nem egy félős típus, és lehet, hogy én sem lennék az, ha nem egy éjszakánként teljes sötétségbe burkolózó, szinte már barokk-korba beillő kastélyban laknék, de valamennyire mindketten tartottunk az éjszakától. Igen, érett és bátor felnőttek voltunk.
 Éppen a muffin-sütés lépéseit próbáltuk értelmezni, amikor valaki csengetett. Sütemény-tésztás kézzel mentem ajtót nyitni, és az ajtóban álló személy láttán a szemeim a lehető legkerekebb formát vették fel.
 - Szia. - köszönt Dia egy bátortalan mosoly kíséretében. És ami még a hirtelen érkezésénél is jobban meglepett, az az öltözete volt. Csinos, bézs színű őszi kabátot, fehér trikót és virágmintás(!) szoknyát viselt, pasztell-rózsaszín harisnyával és szintén bézs csizmával. A haja elegáns loknikban omlott a vállára, és egy fekete kötött sapka volt a fején.
Nagyokat pislogva néztem végig rajta, és talán egy perc is eltelt, mire eszembe jutott, hogy talán meg kéne szólalnom.
 - Cassie, minden oké? - kiabált ki kissé aggodalmas hangon Lia a konyhából.
 - Persze! - kiáltottam vissza. - Te mit keresel itt? - kérdeztem még mindig nagyokat pislogva a még mindig előttem bűnbánó arccal álló Diától. Oké, nem teljesen ezt szerettem volna mondani, de a külseje és a megjelenése duplasokk-ként ért, így hát azt nyögtem ki, ami először eszembe jutott.
 - Megértem ha visszaküldesz az ... - a mondat végét szociális okokból nem írom le. Lehet, hogy öltözködésileg megváltozott, de a stílusa nem változott.
Továbbra is kérdőn néztem rá, mire két nagy sóhaj között folytatta: 
 - De ha nem küldesz el, akkor szeretnék bejönni.
 - Vagyis, azt szeretnéd kérdezni, hogy bejöhetsz-e? - kérdeztem inkább barátságosan, mint flegmán.
 - Azt. - bólintott rövid gondolkodás után. Hiába; Dia mindig is utálta, ha bárkinek is - akárcsak egy percre - magasabban volt a posztja az övénél.
 - Akkor csak nyugodtan. - tártam szélesebbre az ajtót. 
Addigra Lia is odaért hozzánk, és egy konyharuhával igyekezett letörölni a tésztát a kezéről. 
 - Szia. Leila vagyok, röviden csak Lia. - fogott kezet mosolyogva Diával, akinek ugyan tükröződött valami undor-féle az arcán (talán a tészta miatt; ki tudja?), de viszonozta a kézfogást.
 - Aha. Én meg Dia. - szúrós tekintetem láttán magára erőltetett egy szépre sikerült mosolyt. 
A hirtelen beállt csöndet Lia törte meg, aki továbbra is mosolyogva álldogált mellettünk. 
 - Ja, jó, akkor én megyek is vissza. - mutatott hirtelen a konyha felé, aztán el is tűnt.
 - Szóval.. - nézett utána Dia, felhúzott szemöldökkel. - Ő ki? 
 - Nem hiszem hogy miatta jöttél. 
 - Hát, nem is, de akkor is, ki ez? - mosolygott rám fejcsóválva. 
 - Lia. 
 - Azt tudom. 
 - Egyelőre meg kell elégedned ennyi információval róla. - tettem csípőre a kezem. Azért, mégiscsak hirtelen beállított, miután olyan durván lepattintott.
 - Oké-oké, értem. - köszörülte meg a torkát, majd a csizmája orrát bámulva kimondta: - Sajnálom.
Mivel nem válaszoltam, kissé félve felnézett rám, és az arcára kiült kétségbeeséstől hirtelen meglágyultak a jól begyakoroltan kemény arcvonásaim, és akaratlanul elnevettem magam.
 - Most mi van?! - tárta szét a karját, amikor még fél perc elteltével is nevettem. 
 - Se-he-mmi. - nyögtem ki nagynehezen.
 - Na, nyugi már! - rázta meg hirtelen a vállamat. - Na, igen. Ő Dia. 
Hirtelen abbahagytam a nevetést, és kicsit komolyabbra véve a figurát, én is röviden fogalmaztam: 
 - Megbocsátok. Nem akarom hogy az ilyen esetekben elvárható nagy-monológot szavald el nekem arról, hogy mennyire szánod-bánod ahogyan viselkedtél az utóbbi időben, beleszámítva a motoros haverjaidat meg az egyéb furcsa dolgaidat is, mivel tudom, hogy tőled ez az egyetlen kimondott szó is nagyon soknak számít. - hadartam el egy szuszra az egészet, és titokban nagyon büszke voltam magamra, amiért sikerült nem elmosolyodnom. 
 Dia arcán egyértelműen látszott, hogy igyekszik feldolgozni a számára túl sok információt, majd amikor sikerrel járt, elvigyorodott és megölelt. Nem mondott semmit, és nem is kellett. Voltunk annyira jó barátnők, hogy pár mondattal, és ilyesmi gesztusokkal kiigazodjunk egymáson. 
 - Azt viszont elmondhatnád, hogy mi lett a feszülő bőrcuccaiddal, meg a fekete tűsarkúddal. - mondtam, miközben a konyha felé vettük az irányt. Felnevetett, és cinikus hangon válaszolt: 
 - Kidobtam őket. És még mielőtt mást is kérdeznél... egyelőre meg kell elégedned ennyi információval. - kacsintott szélesen mosolyogva.

 A délután további részében hármasban fejeztük be a muffinokat (ahhoz képest, hogy egyikünk sem született kuktának, viszonylag jók lettek. Viszonylag. ), aztán éjszakába-nyúló filmmaratont tartottunk. Éppen egy csaj-mértékben mérve hihetetlenül romantikus jeleneten ájuldoztunk (Dia inkább öklendezett, de ez most mellékes. Beleront a képbe. :) ), amikor megszólalt a csengő. A házban hirtelen támadt hangtól először mindhárman összerezzentünk.
 - Esetleg a motoros-haverjaid is csatlakozni szeretnének Szerelmünk Lapjait nézni...? - néztem Diára, aki egy meglehetősen mogorva arckifejezéssel konstatálta a - szerinte gyatra - humoromat.
Újra felhangzott a csengő hangja az egész földszinten, mire a lányok ismét összerezzentek, de megnyugtattam mindenkit, hogy csak a csengő az. 
 - Na de este fél 12-kor? - nézett a mobilja kijelzőjére, majd rám kissé aggodalmasan Lia.  
 - Nyugi, biztos csak anya vagy apa jött mégis haza. 
Igazából ezt még én sem hittem el, úgyhogy megértettem, miért jönnek mindketten utánam. 
Amíg elértünk az ajtóig, ismét csöngettek, de most olyan hosszasan, mintha valaki nekifeküdt volna véletlenül a gombnak. 
Kinyitottam az ajtót, és konkrétan semmit sem láttam. Az ajtó előtti gang üres volt, a kapuig pedig nem láttam el; volt már annyira hideg, hogy a szitáló esőben megjelenjen egy-két apróbb hópehely is. 
Egy percig csak némán bámultunk a kapu felé. 
 - Kimenjek? - kérdeztem meglepően bátran.  
 - Dehogyis! Biztos csak valami barom szórakozott. - mondta Lia az egyik vállam felett. 
Másik barátnőm ekkor hirtelen arrébb lökött az ajtóból, és szintre kiugrott elém. 
 - Na ide figyelj, bárki is vagy, azonnal takarodjál haza! Ha nem értetted meg, rád hívom a rendőrséget és még az FBI-t is, te paraszt! Nincs jobb dolgod, mint...?! 
 - Dia, Dia, elég lesz...! - húztam vissza a házba, de nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak a harciasságán. 
 - Engem ne ijesztgessen senki éjnek éjjelén ilyen hülye poénokkal, mert...! - folytatta egyre inkább hisztérikusan, mint idegesen.
 - Majd én beviszem. - csóválta a fejét mosolyogva Lia, aztán a konyha felé indult a folyamatosan káromkodó Dia társaságában. 
 - Oké, megyek én is. - mondtam, de inkább lekaptam a kabátomat az ajtó melletti fogasról, és sietősen kifutottam a kapuhoz. Ők nem látták, de én igen.