V. fejezet

 A fejemre kaptam a kabátom kapucniját, és egyre gyorsabban futottam a kapu felé. Miközben elfordítottam a kulcsot a zárban, hátrapillantottam a vállam felett, hogy meggyőződjek róla, a lányok nem állnak az ajtóban. 
Tudtam, hogy ők nem hagynák, hogy kijöjjek. Főleg akkor nem, ha tudnák, miért jöttem ki. 
Nem voltam biztos benne, hogy jól láttam, amit láttam. És csak még jobban elbizonytalanodtam, amikor a mindössze egy-két utcai lámpával megvilágított járdára kilépve nem láttam senkit. Pedig, biztos voltam benne, hogy a fehér kapu előtt Őt láttam. Az a fekete színű, fehér feliratokkal díszített pulcsi volt, amit azon a bizonyos estén láttam Rajta. És, amivel azóta is álmodtam. 
 Most már hallucinálok is...? Fázósan keresztbe fontam magam előtt a karjaimat, és csalódottan, összezavarodva fordultam vissza.
A következő pillanatban egyszerre akartam megkönnyebbülten felsóhajtani, és az ijedtségtől felkiáltani. A kapu melletti falnak dőlve ült, a vizes földön. Egyik kezében egy sörösüveg volt, mellette, a járdán pedig még két másik, eldöntve.
A házunk előtti lámpa fényében láttam, amint egy pillanatra elmosolyodik. Lehunyta a szemeit, és köszönés helyett csak intett egyet.
 - Mit csinálsz itt? - kérdeztem kicsit hátrébb lépve. 
Megvonta a vállát. A szemét továbbra sem nyitotta ki. 
 - Netán zavarok...? - kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam. 
 - Öhm... nem. - A válaszom inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek.
 - Akkor jó. - A hangjából egyértelműen hallatszott, hogy részeg. Nem is kicsit. 
Húzott egy nagyot a kezében tartott üvegből, aztán kinyitotta a szemét, és valami mosoly-féle jelent meg az arcán. Az a tipikus részeg-vigyor. 
 - Miért jöttél ide? 
Megint beleivott a sörbe, és csak aztán válaszolt. 
 - Honnan tudjam...? - mondta alig érhetően. 
Egy nagy sóhajjal konstatáltam, hogy nem fogom tudni kommunikálásra bírni. Ilyen állapotában biztosan nem. De, pontosan mit is csinálok..? Hiszen csak egy srác, akivel a sulin kívül összesen kétszer találkoztam. Miért is álmodozom hetek óta egy olyan srácról, aki jelenleg részegen ül egy, a házunk előtti pocsolyában..?
 Vissza kellett volna mennem a házba. Vissza is akartam menni. De nem tettem. 
Krisz épp ismét a szája felé emelte az üveget, amikor odaléptem mellé, és egy gyors mozdulattal kivertem a kezéből. 
Abban sem voltam biztos, hogy van olyan állapotban, hogy mindezt érzékelje. Azonban tágra nyílt szemei és, hogy kezét továbbra is üresen a levegőben tartva, először rám, majd a betonon guruló üvegre, és ismét rám néz, valamiféle reakciónak számítottak. 
 - Ezt mos' mér'? - pislogott nagyokat. 
 - Mert. - fogtam rövidre, és a hangomból enyhén érződött az idegesség, amit éreztem. Vagy azért, mert mérges voltam magamra, amiért odavagyok egy ilyen srácért vagy az, hogy éppen a házunk előtt amortizálja le magát. 
 - Mer'? - kérdezte meg ismét. 
 - Oké... én visszamegyek a házba. - tettem a kezemet a kapukilincsre. - És ne csengess többet! - néztem rá még egyszer, majd kinyitottam a kaput, és beléptem az udvarra. 
 - Tudod, hogy... - szólalt meg a kapun túl, mire megtorpantam. - ... hogy milyen...? 
Gondolkodtam azon, hogy válaszoljak-e. Tudtam, hogy a leghelyesebb az lenne, ha a fülem mellett elengedve a hangját, visszarohannék a házba. 
 - Micsoda milyen? - kérdeztem ugyanolyan halk hangon, mint ő.
 - Az élet. 
Megállt a kezem a kulcson, amit elfordítani készültem a zárban. Pár pillanatnyi gondolkodás után ismét kinyitottam a kaput, és csak annyira léptem ki rajta, hogy épphogy lássam az arcát. 
 - Tudom. - válaszoltam.
Halkan, kissé akadozva felnevetett.
 - Dehogy tudod. - Meglepően érthetően beszélt ahhoz képest, mint azelőtt. - Te olyan vagy, mint egy... egy Disney-hercegnő. - vigyorgott az utat bámulva. 
Vártam, hogy folytassa. 
 - Tökéletes család...  pénz. Palota. - mutatott a háta mögé, célozva ezzel a házunkra. - Barátok... 
Fogalmam sem volt mit mondjak. Vehettem volna csupa sületlenségnek, amit mondott. Felsorolhattam volna az ellenérveimet. Elmondhattam volna, hogy nekem sincsen tökéletes életem, és hogy a látszat csal. Ott hagyhattam volna egyetlen szó nélkül ezt a srácot. De ahogy ott ült egyedül... és ahogy egyszerre tükröződött meggyötörtség, szenvedés és szomorúság az arcán...
 Nem érdekelt, hogy az egyre inkább hónak kinéző esőtől csupa víz lett a járda. Leültem mellé. - Miért jöttél ide? - kérdeztem meg újból. 
Ahogy leültem, erős alkohol- és cigarettaszag csapta meg az orromat, de abban a pillanatban még valahogy ez sem zavart. 
 - Nem tudom. - vonta meg a vállát, aztán rám nézett. Lassan beszélt. - Csak téged ismerlek valamennyire.
Legalább fél percig egyikünk sem szólalt meg. 
 - Nem akarok visszamenni. - suttogta. A halvány lámpafény megvilágította a szemei alatt megjelenő könnycseppeket. Sohasem tudtam volna elképzelni, hogy valaha látni fogom így.
 - Hova? - kérdeztem halkan.
 - Haza. - bármennyire is volt részeg, ezt a szót teljes öntudattal mondta ki annyi megvetéssel a hangjában, hogy más helyzetben talán meg is ijedtem volna tőle. 
 - Miért...? 
 - Folyton eldobnak. Mindig... - elcsuklott a hangja. - Egyik szülőtől a másikhoz kerülök... utáltak mind. Ők is megutálnak. Eldobnak...
 Nem tudtam megszólalni. Akartam, de nem tudtam. 
 - Biztosan nem utálnak. - nyögtem ki végül. Ahogy belegondoltam mindabba, amit mondott, nekem is szinte elhaló volt a hangom. 
 - Majd fognak... 
Hosszú percekig ültünk egymás mellett teljesen némán. Végül Dia hangja törte meg a csendet, amint valahol a házban kiabál: 
 - Cassie, ne szórakozzál te is! Hol a jó fenében vagy?! 
Elmosolyodva csóváltam meg a fejemet.
 - Ha azt hiszed hogy vicces vagy, akkor közlöm hogy nem, és jól fejbeverlek hogyha elém tolod a képed!
 - A barátnődnek... - szólalt meg halkan Krisz. - ...elgurult a gyógyszere. 
 - Nem. Ő általában ilyen. - mosolyogtam rá.
Figyelmen kívül hagyva Dia további káromkodásait, hirtelen olyat mondtam, amit nem gondoltam át teljesen jól. 
 - Gyere be...! - mondtam, mire Krisz felvont szemöldökökkel nézett rám. - Mármint, inkább aludj bent, mint itt, kint, az utcán... 
 Alig tudta egyenesen tartani folyamatosan imbolygó fejét, így nem számítottam semmiféle válaszra tőle. Egyszerűen felálltam, megfogtam az egyik karját, és segítettem neki felállni. Annyi ereje még volt, hogy viszonylag könnyen fel tudjon kelni a földről, de az udvaron úgy kellet áttámogatnom, nehogy beledőljön valamelyik szabályosan szögletesre nyírt sövényünkbe.
 Miután becsuktam magam mögött az ajtót, Dia mérges és egyben meglepett tekintetével találtam szemben magamat. Pontosabban, magunkat. 
Éppen a kabátját igyekezett felvenni - gondolom, hogy az udvaron keressen - de a karja úgy fagyott meg a levegőben, hogy még csak félig volt a kabátujjban.
Lassan leeresztette a karját, és vett egy mély levegőt.
 - Ez... - mutatott Kriszre. - ...mit keres itt? 
 - Ő - javítottam ki. - itt marad éjszakára, valamelyik szobában.
 - Lószart! - nevetett fel erőltetetten. 
Hirtelen Lia is felbukkant. A lépcsőről jött le - valószínűleg ő is engem keresett. Félig felvont szemöldökkel nézett végig rajtunk. Kérdésre nyitotta a száját, de végül nem kérdezett semmit.
 - Ő... ő? - mutatott Kriszre. 
 - Igen, ő Krisz. - bólintottam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elbírjam a majdnem teljes súlyával vállamra nehezedő srácot.
 - Ez egy drogos barom! - fakadt ki Dia újból. 
 - Dia, nyugi! Csak éjszakára marad itt. Reggel el is megy. - próbáltam lenyugtatni.
Krisz értetlenül pislogott körbe a házban, inkább a falon lógó képeket és az egyszínű bútorokat bámulva, mint minket. Vagy nem is észlelte a körülötte zajló vitát, vagy csak nem érdekelte. 
 - Jól van, fogadj csak be mindenféle csövest! - fonta össze dühösen a karjait, aztán megvonta a vállát. - Végül is nem az én dolgom. - tette hozzá, majd magában motyogva felbaktatott a lépcsőn, szinte fellökve Liát. 
 Lia és Krisz is értetlenül nézett rám, bár utóbbit szerintem inkább zavarta meg a ház nagysága, mint Dia dühkitörése. 
 - Öhm... - szólalt meg kissé bátortalanul Lia. - Jól sejtem hogy a filmet ma már nem fejezzük be? - nézett elég célzatosan az emelet felé, majd a belém kapaszkodó srácra, mire mindketten elnevettük magunkat. 
 - Na jó, körülbelül semmit sem értek az utóbbi 10 percből, de segítek felvinni. - jött oda mellénk, és megtámasztotta Kriszt a másik oldaláról. 
Épphogy elértünk a lépcső aljáig, amikor, mintha villám csapott volna belé, Krisz hirtelen végignézett rajtunk, megrázta a fejét, majd elengedve minket előreugrott, aminek az lett a következménye, hogy megbotlott, és arccal előre nekiesett a lépcsőnek. Felemelkedett annyira, hogy az orrához tudja emelni az egyik kezét, és cifra káromkodások közepette megpróbált felállni.
 Lia a szája elé kapta mindkét kezét - láttam rajta, hogy elmosolyodik -, én pedig ijedten Kriszhez hajoltam, hogy segítsek neki. 
 Egy hosszú pillanatig rám nézett, és hagyta hogy segítsek neki felállni. Utána viszont lerázta magáról a kezemet:  
 - Fel tu'ok menni ... egye'ül is... - Nem tudtam eldönteni, hogy a sok alkoholtól nem értem-e jól amit mond, vagy a továbbra is a száját- és orrát eltakaró keze miatt beszél így. 
 Láttam rajta, hogy semmiképp sem fogja engedni, hogy segítsünk neki, de a biztonság kedvéért mindketten készenlétben álltunk a háta mögött. A lépcső nem volt túl hosszú, de a másodpercenként történő megingások és letérdelések miatt majdnem teljes 5 percbe telt, mire felértünk. 
 Az első emeleti fények mind égtek - feltehetőleg Dia kapcsolta fel mindet, miután duzzogva felvágtatott. 
 - Hova akarod vinni? - kérdezte Lia, mosolyogva végignézve a lábán alig álló srácon, aki éppen kidüllesztett szemekkel bámult rá. 
Felemelte egyik mutatóujját, hosszú másodperceken keresztül csak mutogatott Liára, s csak aztán mondta ki aminek a kinyögésén egészen addig küzdött:
 - Te mos'... te ki vagy? -  kérdezte, aztán kicsit megszédült, és nekidőlt a mellette lévő falnak. Gyorsan odaléptünk hozzá, mielőtt még eldőlt volna, Lia pedig a karjába kapaszkodva válaszolt a kérdésére: 
 - Lia vagyok. - mosolygott rá, mire Krisz rövid gondolkodás után bólintott egyet. Vagy, valami olyasmi. Lehet, hogy csak megingott a feje. 
 - Jézusom, ez a gyerek bevedelt egy egész csárdát? - szólalt meg mögöttünk Dia kemény hangja. Észre sem vettük, hogy idő közben odajött hozzánk.
 - Valószínű. - vigyorgott Lia, válaszolva a kérdésre. 
Én Liával ellentétben, kicsit még mindig mérgesen néztem Diára, amiért olyan idegesítően viselkedett. Megszoktam már, hogy ilyen, de az előbbi akkor is felzaklatott. 
 - Na, álljál fel! - lépkedett közénk, és egy erőteljes mozdulattal felrángatta Kriszt, aki közben leült a földre. Néha még én is meglepődöm azon, hogy egy - igaz, hogy magas, de - vékony lány hogy lehet ilyen erős. 
 - Te az a... - nézett rá szemöldökráncolva Krisz, nem is törődve azzal, hogy Dia épp az imént rángatta fel nem épp' kedvesen. - ... motoroscsaj...! - jelentette ki. 
 - Igen, motoroscsaj. - bólintott keményen Dia. - Te meg a lelkibeteg drogos-pasi. Örülök hogy megismerkedtünk, így egy hónapnyi osztálytársság után. 
 Nem teljesen értettem Diát. Először azt hittem, hogy még örült is annak, hogy tetszik egy srác. Aztán, hirtelen mogorva lett velem, és azóta is utálja Kriszt. Akkor épp nem odaillő téma volt, de megjegyeztem, hogy erre majd feltétlenül rá kell kérdeznem nála. 
 Mindkét barátnőm várakozva nézett rám - Dia idegesen dobolt a lábával - mire kizökkentettem magam a gondolkodásból. 
 - Vigyük a szobám melletti hálóba! - mondtam, mire Dia és én két oldalról átkaroltuk az akkor már alig élő Kriszt, Lia pedig előttünk ment, hogy kinyissa az ajtót. 

 15 perc múlva Krisz már a mellettünk lévő szobában aludt, mi pedig az ágyamon ülve beszélgettünk, miközben valami talkshow ismétlése ment mellettünk, a falon lévő tévén. 
 Dia a karjait maga előtt összefonva, kemény arckifejezéssel bámulta a tévében beszélgető humoristákat. Egyértelmű volt, hogy nem koncentrál az adásra. 
 - Krisz miatt voltál olyan ellenséges velem? - kérdeztem rá, mivel megfelelőnek láttam rá az alkalmat. 
 - Nem voltam az. - mondta, még mindig a képernyőt bámulva. 
 - De, igen. - mondtam félig röhögve. - És ezt te is tudod. - váltottam én is kicsit keményebb hangnemre. 
 - Jó, az voltam! - nézett végre rám. - Ma viszont megbeszéltük az egészet, úgyhogy le van zárva és kész! 
 - Nem, nincs... Láthatóan teljesen felhúzod magad azon, hogy Krisz itt van a házban. 
Lia egyetértően bólogatott. 
 - Persze, mert úgy szívja a drogot mint más a levegőt! Ráadásul nagyon úgy látszik, hogy alkoholista is! Lehet, hogy még nem is látott vizet. - fakadt ki, Lia pedig kuncogva reagált a hallottakra. Azért, jó, hogy legalább ő ilyen pozitívan áll hozzá mindenhez. 
- Először nem volt vele semmi bajod! - mondtam ki hangosabban, mint szerettem volna, mire Lia elhallgatott. 
Dia vett egy mély levegőt, és csak azután vágott vissza. 
 - Mert akkor még nem tudtam, hogy egy csődtömeg, akiből jó eséllyel egy-két éven belül teletetovált börtöntöltelék lesz. - mondta mű-kedvességgel és egy gúnyos mosollyal. - Tomiék mondtak róla egy-s-mást. - tette hozzá. 
 - Tomiék...? - Nem értettem, hogy jön ide a város menő motoros-bagázsa. - Azt hittem, velük már nem igazán vagy jóban. - néztem célzatosan az öltözékére, ami már egyáltalán nem hasonlított egy bőrcucc-szerelésre. 
 - Lehet. De annak is megvan az oka. 
Egy hosszú másodpercig farkasszemet nézve vele próbáltam rájönni arra, hogy mire gondol, és már majdnem feltettem volna a kérdésemet, amikor Lia bökdösni kezdte a vállamat, másik karjával pedig az ajtó felé mutatott. 
 Az ajtó mögötti sötét folyosón egy magas alakot láttam mászkálni, aki egyértelműen Krisz volt. A fejét vakargatva csoszogott előre, és még mielőtt odarohanhattunk volna, nagyot koppanva nekisétált a falnak. 
 Halkan káromkodni kezdett, mi pedig mindhárman odasiettünk hozzá. 
 - Jól vagy? - kérdeztem lehajolva hozzá, miközben Lia felkapcsolta a villanyt, Dia pedig megállt mellettünk. 
 - Mi a jó Istenért jöttél ki onnan, te barom? - tette fel Dia is a kérdését, elég sajátosan.
Krisz egyikünknek sem válaszolt, csak megfogva a felé nyújtott kezemet, feltápászkodott a földről. 
 - Menj vissza és aludj, oké? - néztem rá, mire abbahagyta a nézelődést, és megállt rajtam a tekintete. Megcsillant valami a világítóan kék szempárban, amiről azt gondoltam, hogy valami értelem- és felfogásféle. Azt hittem bólintani fog, ahogyan szokott, de ehelyett egy hirtelen mozdulattal közelebb hajolt, és megcsókolt. Olyan hirtelen történt, hogy az egészet csak akkor fogtam fel, miután Dia leszedte (pontosabban letépte) rólam és kiabálni kezdett vele. 
 - Mi jó Istent csinálsz?! Ha?! Téged rendesen a fejedre ejthettek miután megszülettél! Részegen maximum ribancokat smároljál le a diszkóban, te pöcs! - hadarta a levegőben csapkodva. 
Ekkor Lia közbelépett, és Kriszt a karjánál megragadva gyorsan visszavezette a hálószobába. 
Nagyokat pislogva megráztam a fejemet, és Dia vállát megérintve elértem, hogy abbahagyja a kiabálást, majd mély levegőket véve elkezdjen lenyugodni. 
 - Nyugi, semmi baj...! - mosolyogtam rá, mire ismét szaporábban kezdte a levegőt venni, úgyhogy kijavítottam magam: - Illetve, egyetértek, hihetetlenül pofátlan...! 
 - Rosszul hazudsz. - közölte még mindig kicsit idegesen, de félig elmosolyodva. - Az első csókod a tökéletes palidtól. - mondta ironikusan, lenéző arckifejezéssel. - Hihetetlenül romantikus volt. - tette hozzá cinikusan.
 - Azt hiszem jobb, ha rázárjuk az ajtót éjszakára. - mosolygott ránk Lia, miközben elfordította a kulcsot a zárban. 
 - Biztos, hogy jó ötlet...? - néztem rá kicsit aggódva.
 - Ha nem akarod, hogy még a végén ismét kijöjjön és lefejelje valamelyik múzeumba-illő vázátokat, akkor igen, jó ötlet. 
 - Addig jó, amíg ott marad! Még a végén leütöm, ha kijön. - értett egyet Dia is. 
Meggyőztek.